17. fejezet

17. fejezet

Anita


…Amikor az első könnycsepp épp legurulni készült, két ismerős és erős kar karolt át, és tudtam, otthon vagyok…


- Érezlek, minden porcikádat. - lehelte a fülembe.
- Akkor tudod, hogy mennyire szeretném, hogy elengedj, és menj el innen,messze…messze. - próbáltam visszafogni a könnyeimet, eddig sikeresen. Plusz két pont nekem.
- Miért vagy ilyen csökönyös? Miért harcolsz magad ellen? Ellenem?
- Kérlek, kérlek, menj el- könnyeim, mint apró gyémántok, kezdtek lassan csordogálni.
- Csak veled- forró lehelete szinte égetett. Én lassan kezdtem elveszteni a testem felett az uralmat, ha nem tartana, összegörnyednék, és zokognék a konyha közepén.
- Merry- kiabálta be Edward a nappaliba- Brooke két percen belül itt van, nem baj, ha mi most lelépünk?-
- Tőlem, de sütit hagyjatok itt, puszi nektek- kiabálta, miközben lehalkította a TV-t- vigyázzatok magatokra!- majd újra hangot adott.
Kikapta a kezemből a tepsit, és a pultra rakta, majd szépen, lassan elhalványított minket..Miért? Én nem akarok a közelében lenni, nem, és nem! Könnyeim egyre intenzívebben folydogáltak le az arcomon, közben hőhullámok szelték át a testem, mert tudtam, lehullt rólam a lepel, nem fog elengedni. Hazudott volna? Végig tudta, milyen érzések kavarognak bennem?
Nem akartam látni, hová megyünk, nem és nem!
- Ma cherie, nyisd ki a szemed- suttogta, és orromat megcsapta az illata, és én a maradék akaraterőmet is elvesztettem.

Lassan kitisztult a kép: egy több emeletes társasház erkélyén voltunk, még mindig ugyanúgy. Ő mögöttem, s szorosan tartott, miközben az eső egyre intenzívebben esett. Az erkélyen régimódi kovácsolt vas korlát volt, és pepitán volt járólapoztatva. Ahogy körbenéztem, egy ajtót pillantottam meg, mely hasonló stílusban készült, bár a sötétben nem tudtam megállapítani, de valamilyen sötétebb fából faragták.
- Anita?- lépett elém, de az ölelésből nem engedett. - Kérlek, ne menj el- nézett rám. Én nem tudtam miért, bólintottam, miközben egy nagyot koccantak a fogaim, kezdtem fázni.
- Gyere gyorsan be- terelt befelé- meg ne fázz- dörzsölgette a hátam.
- Ho-oo-ol vagyunk?
- Az általad kupisnak titulált lakásomban. - csukta be maga után az ajtót, majd újra magához húzott, és én engedtem.
- Biztos, hogy Brooke már ott van?- mindig csak a kötelességek, mondaná Sophie, ő meg pont az ellentétem, mindig csak egy dologra tud koncentrálni.
- Egy kicsit jobban is bízhatnál bennem- suttogta. Éreztem, ahogy szinte megáll közöttünk a levegő, ahogy a sötét betakart minket, hogy megőrizhessük titkainkat, hogy belekiabálhassuk a semmibe vágyainkat, érzéseinket.
Az utcai közvilágítás, mely beszűrődött, épp annyira volt elég, hogy egymás körvonalait láthassuk, ahogy egyre közelebb és közelebb kerülünk a másikhoz, de olyan lassan, hogy az már kibírhatatlan volt. Kezei az oldalamról tovább vándoroltak a karomra illetve az arcomra, és addig cirógattak, míg ajkainkat már csak egy milliméter választotta el egymástól, és akkor megállt forogni a világ.
Rám várt- hasított belém a felismerés. Már nem érdekelt, hogy tényleg szeret e, vagy csak az én érzéseimet érzi e, vagy csak kihasznál, már nem érdekelt semmi… csak Ő.
És akkor mint könnyed, nyári lepke, áthidaltam a távolságot, ajkaink végre megtalálták egymást. Először csak ismerkedtek, majd vad táncba kezdtek, melynek ritmusát csak mi ketten ismertük. Életemben először éreztem ilyenfajta vágyat, tüzet valaki iránt. Minden megszűnhet, tönkre mehet, mi csak egymásra figyelünk, egymáséi vagyunk. Mi, mi…mi.
Ő és Én.
Megszűnt a tér, az idő, a síkok, ő volt a fehér, én a fekete, a nap a hold, nem létezhettünk egymás nélkül, soha többé. Ha ez a szerelem, én tárt karokkal várom.
Karja szorosabban, érzékiebben öleltek körül, mint eddig bármikor, éreztük egymás szívét, varázsát, energiáját, mint esőcseppek, úgy záporoztak felém.
 Szeretem. Csukott szememen keresztül is érzékeltem, ahogy ragyog a hajunk.Ő is boldog. Mondtam már, hogy mennyire, de mennyire szeretem?
Lassulni kezdett a csók, de mi nem engedtük el egymást. Ahogy szétváltunk, kinyitottam a szemem, és az övéit kerestem. Szebbek voltak, mint bármikor, ahogy a méz barnája keveredik a levendula lilájával. Nem tudni, mennyi ideig álltunk így, de újra csöpögni kezdett az eső. Én nekidőlve hallgattam a szívét, miközben ő a hátamat simogatta. Megleltem a teljes békét.
 - Hogy kerültünk a tetőre?- kérdeztem, suttogva. Annyi más keringett még a fejemben, mégis, mikor kinyitottam a számat, ez csúszott ki. - Fogalmam sincs, de jobb, ha visszamegyünk- emelte fel a fejem, egy csókra, miközben visszavitt minket a nappaliba.

- Hozok egy plédet- engedett el, bármennyire is tiltakoztam ez ellen. Mikor kifelé ment, felkapcsolta a villanyt, így végre körbe tudtam nézni, totális ellentéte volt a terasznak. Nem azt mondom, hogy a legújabb plazma virított a falon, de nem is egy hatvanas évekbeli veterán. A padlószőnyeg világos barna volt, és a bútorok mind, egy árnyalattal sötétebbek voltak. Több volt, mint otthonos, mintha egy családanya rendezte volna be.
- Grace…- suttogtam. Az Ő keze munkája, ez egészen biztos, és azóta így van a lakás. A kín, mely elöntötte lelkemet, több volt, mint amit el tudna viselni egy halandó, el kell tűnnöm innen, amilyen hamar csak lehet. Miközben elhalványodtam, halottam, ahogy még kiabálja:
- K é r sz t e á t … ?
- Nem- síkoltottam bele a világba, és darabokra szakadtam…

…

Nem tudom, hogy jutottam el a lakásomig, vagy az ágyamba.
Nem tudom, mióta feküdtem ott, vagy hogy, elaludtam e közben. Nappal van e, vagy éjszaka. Eltörtem, akár egy müzlis tál a csempén. Ha sokat jár a korsó a kútra… Túl sokat engedtem magamnak, oly gyermeki voltam.
Miért pont én? Mit rontottam el? Hol? Mikor? Mit tehetnék, a javulás érdekében?
Éreztem, szétesek. Meghalt bennem egy darab Anita, aki hitt még a szerelemben, és a tündérmesékben. Csakhogy a herceg a rossz hercegnőt választotta, és kitart mellette, hiába ette meg a sárkány. Pedig én szeretem azt a sárkányt, meg a herceget is. Csak másképp, az egyik iránt hálát, a másik iránt szerelmet, vonzalmat… gyűlöletet érzek…
Újabb ébredés. Bizton állíthatom, nappal van az én örök éjszakámban. Vajon mennyi idő telt el? Serena már biztos kiakadt. Merry és a lányok megijedtek, még sosem tűntem el úgy, ennyi napra, hogy ne szóltam volna nekik.
Űr… Semmi… A hasamban éreztem a régi Antia darab hiányát, egy nyílt seb, mely, ha csak megmoccansz, elkezd újra vérezni, és te belehalsz a vérveszteségbe. …


Kopp- kopp. Kopp. – nem tudom ki lehet, de ma hoppon marad.
- Anita, itthon vagy?- halottam megy Kitty hangját. Ezek szerint ma péntek van. Két napja vagyok itt, hiszen szerda este… még az emlékezést is megtiltom magamnak. Ami múlt, elmúlt. Röplabda, csajparty. A hopp offolva.
- Vájáá- nyögtem, remélem meghallja. Vajon hogy nézhetek ki? Biztos mint egy vizi hulla és egy szörny genetikai mutációja. Bájos.
- Anita, te vagy az?- Kérdezte Leila.
- Nem, az ikertestvére, aki kannibál, és hat napja nem evett. - csoszogtam az bejárathoz. Hova tűntek a cipőim?
- Szent szalmalevél!- sikkantotta Leila- veled mi a frász történt?
- Már megint valami bunkó pasi, igaz drágám- simogatta meg arcomat Kitty. Én bólintva átöleltem, sírtam volna, de nem maradtak könnyeim.
Ők bevonszoltak a fürdőmbe, úgy hogy nehogy láthassam magam a tükörben. Örök, hű barátnők.
Leültettek a kád szélére, és teliengedték, tettek a vizembe habfürdőt, és meggyújtottak pár levendulás tömbgyertyát. Készítettek ki nekem egy fürdőköpenyt is, két törülközővel.
- Ha kell valami, csak kiabálj angyalom, összeütünk valami kaját, meg Leila leszalad töményért, de itt leszünk- majd magamra hagytak.
Én ilyen lassan, még sosem szabadultam meg a ruháimtól, szinte csigatempó.
Amikor befeküdtem a kádba, hiába próbáltam, nem bírtam ellazulni, a fejem zúgott, a gondolataim olyan gyorsan röpködtek, hogy csak szavakat tudtam elcsípni belőlük. Bármennyire is igyekeztek a csajok, bármennyire is tökéletes lett a fürdőm, számomra hatástalannak bizonyult. Egy jégverem voltam idebent. Csak a legszükségesebbeket tettem meg, mondtam ki.
Mikor már kezdett kihűlni a vizem, gyorsan tettem egy kis sampont a hajamra, hogy ne ragadjon bele a fürdőolaj. Minden levendulás volt. Levendula, levendula gyermekkorom óta a kedvenc virágom…ahogy rendbe jövők, hiába imádom, az összes levendulás cuccomat kidobom.
A jelen, és így a jövő is ment tovább a maga útján- senkinek nem hiányozhattam, hasított belém.
Edward nem szeretett, csak azt hitte. Érezte az szerelmemet iránta, és azt hitte, ez a sajátja. Nem hibáztatom, én vagyok a ludas, hogy nem szóltam neki.
Magam köré tekertem a fürdőlepedőmet, majd a köpenyt is, fejemre pedig turbánként csavartam fel a kisebbik törölközőt, s lassan kicammogtam. Ahogy a lányok észrevettek, beállta a néma csend.
- Anita?
- Köszönöm a fürdőt. – viselkedj emberien, Anita!- ordította a jobbik eszem, ami már az elejétől figyelmeztetett, rossz vége lesz ennek.
- Megyek, felöltözöm, és mesélek, ígérem.
- Éhes vagy, drágám?- szólalt meg Kitty- a kedvencedet csinálom, milánói, Guetta nagyi receptje alapján- mosolygott rám. Most, így belegondolva, igen, több voltam, mint éhes. Farkaséhes, ez lenne a helyes kifejezés.
- Az nagyon jó lenne, köszönöm- erőltettem mosolyt. Ha másért nem is, a lányok miatt muszáj összeszednem magam, nem érdemlik ezt meg.
- Készítettem neked ki ruhát. Kényelmesebb, mint az a hülye kosztüm, amit állandóan viselned kell.
- Szeretem a kosztümjeimet.
- Tudjuk- mosolyogtak rám, mi lenne velem nélkülük? Lassan vánszorogtam be a szobámba, ahol az ágyra volt terítve egy lila tréning gatya, és egy fekete top, hozzá egy sportmelltartó. Nem tudnám megmagyarázni miért, de fogtam a nadrágot, és apró, kicsi darabokra szaggattam, majd kivettem egy feketét és azt vettem fel. A volt- nadrágot beledobtam a fém szemetesbe, és kivittem a lányokhoz. Épp a horror filmek között válogattak.
- Ez meg mi?- bökött a fejével felém Leila
- Nadrág. Volt. - nagyon nem értették- Lila volt, olyan lila, mint…- mint a szeme a csók után- mint az ing, ami rajta volt szerdán.
- Te szerda óta itt vagy?!
- Nem kell a hegyi beszéd, igen, azóta így és ilyen vagyok. Kérlek, ne firtassuk.
- Megyek, megnézem a konyhát- sietett ki Kitty, mi pedig leültünk kiválasztani a ma esti filmet.
- Leila, olyan rég nem táncoltunk- néztem kérdőn barátnőmre. Mosolya egyre szélesebb lett, majd hirtelen felpattant, és az egyik party CD-t előkapva a polcomról, gyorsan berakta a hifibe, és maximális hangerőt adott. Én ott ültem a széken, és néztem, ahogy barátnőm táncolni kezd, nekem sem kellett sok, felálltam, de hiába próbáltam, nem éreztem a zenét.
- Mi ez, ovibuli?- üvöltötte Kitty, majd a kezünkbe nyomott egy egy gin tonicot, amiből én rögtön egy nagyot kortyoltam. A pia hatására eltűntek a korlátjaim, pedig csak a poharam felét ittam meg. A zene irányította a testem, és kitáncoltam magamból mindent, Edwardot, Camillát, reményeimet, álmaimat. A fájdalmat.
Mikor a Cd véget ért, mi nevetve rogytunk a parkettára, és így maradtunk, ki tudja mennyi ideig, míg egy hatalmasat nem korgott a hasam.
- Behozom a kaját- pattant fel Kitty. Nem sokszor fordult elő, hogy ennyire kiakadtam, ez volt a második ilyen alkalom, de a lányok mégis tudták, mire van most szükségem. Ameddig Kitty behordta a kajákat, én Leilát néztem. Vajon mikor tűnik fel, hogy nem öregszem? Nekik már megjelentek az első ráncaik, Leilának van egy hapsija, akivel ha minden jól megy… nos el tudja képzelni az életét.
Leila Kitty teljes ellentéte volt. Míg Kittynek sötétebb tónusú a bőre, fekete a szeme, és sötétbarna a haja, addig Leila világos barna és szürke a szeme. Testalkatilag mindketten ütőjátékosok, míg én inkább feladó poszton szoktam játszani.
A TV előtt terítettünk meg, és megegyeztünk, hogy megnézzük a Kaptár összes részét, Leila pasija most töltötte le a negyedik részt, 3D nélkül, így azt is végre láthattuk. Végig kommentáltuk az egészet, majd Kitty az utolsó rész vége felé felállt, s kisétált a táskájáért.
- Ezt vedd, be lefekvés előtt- nyújtott nekem oda egy levél gyógyszert.
- Ez mi?
- Gyógynövényes nyugtató, vény nélkül kapható, nyugi, nem a dilidokim írta fel- legyintett- de a rossz álmokat elűzi, ha iszol hozzá levendulás nyugi teát. - Leila nem szólt semmit, de bólintott.
- Hát, jó, köszönöm- vettem el- lehet, hogy szükségem lesz rá- mosolyogtam rá.
- Megpróbáltam elintézni, hogy itt aludhassak- mondta Leila- de ma este Danielnél alszom, mert holnap reggel hajnalban indulunk…
- Hová?- kíváncsiskodtam
- A szüleihez.- mi erre hangosan sikoltozni és tapsolni kezdtünk.
- Mit viszel?
- Miben mész?
- Meddig maradtok?
- Mit veszel fel?
- Milyen bőrönddel mész?
- Hol laknak?
- Ácsi, álljatok le, nyugi!- emelte fel védekezően a kezeit, de ő is vigyorgott, hát igen, bármi történik veled, a föld forog tovább, és téged ott hagy, egyedül.
- Az apja szereti a régi könyveket, így vettem neki egyet, egy első kiadású Orwellt. Anyukájának egy gyors salátás receptfüzetet választottam, a húgának pedig egy sminkelési tanácsokat osztogató könyvet, amit nálad vettem Anita- mosolygott rám.
- Miért nem szóltál- háborodtam fel- odaadtam volna beszerzési áron.
- Most már mindegy- legyintett- jó így.
- Nos, mi akkor lassan mennénk, holnap munka van mindenkinek.
- Ne is mondd, mit fog szólni a főnököm, két napra teljesen eltűntem - ők erre csak támogatóan átöleltek, majd lassan búcsúzkodni kezdünk.
- Mikor látunk, drága?- szorított magához Kitty
- Hamarosan, hamarosan- simogattam a hátát, majd lassan bezártam utánuk az ajtót. Egyedül vagyok, megint. S Lassan a lányokkal is meg kell szakítanom a kapcsolatot, hülye ráncok.
Gyenge vagyok, de a könnyeim elfogytak. Lassan odasétáltam a hifihez, és beraktam a kedvenc zongora darabjaimat tartalmazó válogatásomat, közben melegítettem magamnak még egy adag milánóit, se állásom, se pasim, akkor legalább jóllakott legyek. Leheveredtem a kanapéra, és újság olvasás közben ettem meg az újra kihűlt maradékot, egy kicsit hagytam holnapra, ha másnapos lennék. A zenét lehalkítva tértem nyugovóra. A nyugi teámat szürcsölgettem épp, mikor megcsörrent a mobilom.
Az egész házat körbejártam, mire rájöttem, hogy a kosztüm felsőm zsebébe tettem utoljára, ami a szennyes kosárban van. Már épp vége lett a számnak, mikor megtaláltam.
- Igen- kissé lihegtem,mert futva tettem meg a távot.
 - Kinyitnád?- a rég nem halott hangra, nagyot dobbant a szívem…