habcsókországkirálynője

Sziasztok,

sajnos, nem ígérhetek pontos időpontot, hogy mikor rakok fel frisset, de azt ígérhetem, hogy HETI EGY bele fog férni, már nagyon sok rész előre meg van írva, így nehezen állhat fel az a helyzet, hogy nem lesz új fejezet<3
Puszi mindenkinek,

3ka

2. fejezet

2. fejezet

Anita

- Engedj,  jelentést kell tennem úrnőmnek!- léptem automatikusan a kilincs felé, mikor Fenyő, uralkodom egyik fontoskodó testőre, elém lépett. Fenyő a szeméről kapta a nevét, melybe ha belenézel, egy hatalmas fenyvesbe pillanthatsz, s már érzed is annak illatát. Igen, a tudatalatti csodákra képes.      

     Sokáig nem hittem, hogy népünknek régen sokkal nagyobb hatalma volt, mint most, de mikor találkozom egy egy ilyen „őskövülettel”, mint Fenyő, felötlik bennem a kétely, ha pár száz évvel előbb születtem volna, én sem egy egyszerű hagyományőrző tündér lennék, hanem hatalmam is lenne…Talán… Ha… mostanában annyira sok a Ha… , ha megtaláljuk Őt, akit mindenki keres, ha még él, ha feléled benne a hatalom. De erre most nem érek rá, hiszen forró nyomon járok… lehet. Megint csak feltételes mód, ezt nagyon nem fogja díjazni Serena.

- Sajnálom, Anita. Serena úrnő most épp nem ér…- mondatát félbeszakította egy velőtrázó sikoly, mely azt jelenti, hogy Serena újabb kémet talált, vagy/ és épp az egyik kedvenc szórakozását űzi, a kettő néha nem zárja ki egymást. Elég ha épp a bögyében vagy, s végrehajtasz egy félresikerült meghajlást, egy rossz hangsúlyban elhangzott mondat hagyja el ajkad, s rögtön a sziklánál találhatod magad, kikötözve.

Ez hogy kezdődött? Serena réges régen a Fényt és a Jót képviselte, mindenki szerette és csodálta. Az egész birodalom jól érezte magát a bőrében, mindenki haja ragyogott, ami azt mutatta, mennyire boldogok is ők. Majd árulók egy csoportja merénylet sorozatot indított az uralkodói család ellen.  Az uralkodó, Christopher, a Sötétség és a Gonosz jegyében szolgált,( így tartották fent az egyensúlyt, jó és rossz, fény és sötétség között, )nos Christopher egy ilyen támadás során, feláldozta életét feleségéért, lányáért és az egész városért, így el tudtak menekülni a túlélők.

De ez még nem volt elég a lázongóknak, addig nem nyugodtak, amíg az egész uralkodói családot, és azoknak alattvalóit meg nem ölték, s ez volt a legnagyobb hibájuk, túl sokat akartak…

A következő offenzívát már Serena és a kicsi ellen indították, ezért Serena a gyermekét egy testőrének testvérére bízta.  A testvér nem volt megáldva a hatalommal, így ő a halandók között élt.

A kis Camilla  így került az emberek közé, de nyoma veszett a nagy harcban.

    Ez a veszteség hozta ki Serenából a kegyetlenséget, s az erőt ahhoz hogy ellenfeleit legyőzze. A birodalom a halálukat kívánta, de Serena örökre bebörtönöztette őket. Ő maga készítette a legősibb varázsból a zárkájukat, melyet csak ő tud kinyitni, elpusztítani, s ha  meg is hal,  a varázs tovább él. Az örök kárhozat, rosszabb, mint a halál, s ő megfogadta, hogy egy ellenségét sem fogja megölni, ha van más választása, mert  nem lesz olyan, mint férje gyilkosai. Így lett Serena az úrnő, így próbálja fent tartani az egyensúlyt, jó és rossz között…Ennek már, emberi években számolva, legalább 15 éve. Azóta tíz testőr  és húsz hagyományőrző pár (köztük én is) van kijelölve a feladatra. A parancs nagyon egyszerű, találjuk meg Camillát. A feladat nehézsége csupán az, hogy a hat milliárd ember között kell megkeresnünk egy kamaszlányt. Amíg hatalma nem nyilatkozik meg, ha szembe jön velünk az utcán, sem ismerjük fel.. Ez hogy történhetett? Aki a földön vigyázott rá, meghalt, s a kicsinek nyoma veszett. Azóta Serena nem adja fel, s reménykedik… ahogy az egész udvar is. Hiszen a királynő már nem termékeny, s Camilla az utolsó esélye a családnak. Ha nem találjuk meg, az egész birodalom elhalványul.

   Serenának van még egy választása, ha az örököst az eltűnésétől számítva huszonöt éven belül nem találjuk meg, hozzá kell mennie egy nemeshez, s annak fia veszi át a trónt. Bár a nemeseken kívül ezt senki nem szeretné…

Magamon éreztem Fenyő pillantását, megráztam a fejemet, így hajam körbelengte arcomat. Ráemeltem szememet, s gyorsan listába vettem, mit is tehetnék most.

- Kérlek mondd meg úrnőnknek, hogy friss hírekkel tudok neki szolgálni, ha ráér, üzenjen értem, s jövök- hajoltam meg Fenyő irányába,aki egy rövid fejhajtással jelezte, megteszi. Fenyő barna haja, mely olyan hosszúságú volt mint az enyém, előre hullott a mozdulattól. Serena parancsára a testőrök és hagyományőrzők már nem páncélt hordtak, hanem  öltönyt, a nők esetében kosztümöt, a birodalom címerével. Ez két részből áll, már évezredek óta, mióta a két kis birodalomból létre jött( Serena és Cristopher családjának házasságából )az egységes uradalom.

    

Fenyőnek hátat fordítva, végig sétáltam a folyosókon. A falak kedvükre mozogtak, most épp egy erdőt mintáztak. Csodálatos, hogy a természet mire képes. Nem véletlenül próbálunk folyamatosan hozzá alkalmazkodni, nem úgy mint az emberek, akik elvárják, hogy Ő változzon értük.. Egy hatalmas narancssárga- fekete  pillangó szállt a vállamra. Egy tincsemhez hozzáérve kapcsolatba lépett velem. Egy pillanatra megrémültem, hogy ellenséges erők irányították őt ide: Majd suttogott a fülembe, mely a fejemben visszhangzott:

- Segíts…- először nem értettem, miért kéri, majd megpillantottam a szárnyát, mely meg volt sérülve. Kézfejemre szállt, és én ajkamhoz emeltem a sérült részt, s megcsókoltam.

Tudhattam volna, hogy nem egyszerű lepke. Amikor megcsókoltam, átváltozott Edwardá, s már a kulcscsontján volt a szám.

- Köszönöm, Anita- lehelte, majd megfogta egy hajtincsemet, s hátradobta, hogy nyakamhoz érhessen, s csókot lehelt rá, oda ahová a legutóbbi harcban sebesülést szereztem. Ezek szerint emlékezett rá! Ha csak halvány lila gőze lenne ennek a pasinak, mennyire oda vagyok érte…Jajj, a térdem bele remeg.

-Igazán nincs mit Edward- sóhajtottam. Ő csak rám mosolygott, majd derekamnál fogva megforgatott.

-Egy ember, aki épp csodálta a lombkoronát az erdőben, nem vett észre, félig rám lépett, s sérült szárnnyal nem tudtam visszaváltozni, szóval köszönöm, drága- majd tovább sétált, Serena trónterme felé.

- Ha Serenához igyekszel húzz utánam sorszámot!- kiabáltam utána, közben gyors pillantást vetettem a hátsójára… fájt utána a szívem, rendesen. Visszafordult, s felajánlotta, elkísér a szállásomig. Végig beszélgettük az utat, mely sajnos nem volt valami hosszú.  Próbáltam értelmesen válaszolgatni a kérdésire, sőt, még két kérdést fel is tudtam neki tenni. Hatalmas piros pont Anitának.

Mikor odaértünk az ajtómhoz, könnyű csókot lehelt az arcomra, s azzal a lendülettel tovább haladt. Jajj, szegény térdeim!

Lassan benyitottam a szobámba, mely a trónterem alatt három emelettel volt. Kicsi, de otthonos, mindennel berendezve, amire az ittléteim alatt szükségem lehetett. Közben levegőért kapkodtam, s akaratlanul is kicsúszott a számon Edward neve. A Fám kuncogni kezdett. Pofátlan egy házinövény, mondhatom.

     Nagy részt az emberek között élek. Modernebb a felfogásom, mint az idősebb fajtársaimnak, modernebb, jó vicc, több mint nyolcvan éves vagyok, de sokan még mindig úgy kezelnek, mintha még a tojáshéj a fenekemen lenne. Persze, de Serenát senki nem kezeli le, pedig ő alig több, mint száznyolcvan valamennyi..pff… .

Nah mindegy is neki, ültem le fáradtan a pipere asztalommal szembe.      

Vörös hajamban az arany csíkok úgy csillogtak, mintha azt kiabálták volna, nézz ide ,majdnem ragyogok!! Hajam tündér szemszögből igazán rövidke volt, a hátam közepéig ért csupán. Ilyen hosszúságot csak a testőrök hordanak, a praktikusság jegyében. Szememet anyámtól örököltem, neki még volt hatalma, a víz kezében volt. Így örökölhettem a zubogó gyorsfolyó kékségét.

Anyám  maga volt a tenger szeszélyessége, nem is csoda, hogy mindig valami újba kezd, s már a harmadik férjét fogyasztja.

A tükörből szemléltem a szobámat. Az ajtóm kőrisből lett kifaragva, rajta  virágminták kúsztak fel. Mellette egy öntött vas állványon állt a Fám, mely házinövény, és biztonsági szolgálat egyben. A nappalim falai egy mezőre néztek, amin folyton fújt a déli szél. Néha, reggelente a héják vijjogására ébredek, ahogy el elkapnak egy nyuszit. A hálószobám szerencsére nem él, egyszerű, halvány lila falai vannak, van benne egy francia ágy, a pipere asztalommal, s egy hatalmas szekrény, amiben a hajamhoz színben passzoló nadrág kosztümök sorakoznak. Párhoz van szoknya is, bár nem tartom túl praktikusnak. Csak hivatali rendezvényeken veszem fel azokat. A nappalimban van még egy törtfehér kanapé, egy kerek fa asztalka, egy kandalló valamint mellette a bárpult. Van még egy kis amerikai konyhám, egy nagyobbacska fürdővel.  A fürdőt anyám rendezte be, csak épp azt felejtette el, hogy nem magának csinálja, így inkább tengeri növények és állatok kapták a főszerepet, lásd pl a tengeri csillagos fogkefe tartóm… ezen el kellett mosolyodnom.

     Rádőltem a karjaimra, engedtem a szemhéjaim hadd csukódjanak be lassan… A fejem teljesen kiürült, s én csak örültem ennek, a tudatlanság boldogságában ringattam magam álomba…

1. fejezet

1.fejezet

Meredith

     Meredith  Rose Blake vagyok, 18 éves gimnazista és rákos.
Három hónapja diagnosztizáltak nálam méhnyakrákot, áttétekkel, rosszindulatú.  Először azt hittem, nem lesz nagy befolyással az életemre, hisz a gyógyszerek mellett ugyanúgy tudtam élni, mint eddig. S mekkorát tévedtem!  A kezdeti tabletták tényleg nem voltak nagy hatással rám, majd jött a kemo, a végeláthatatlan biopsziák sora, az infúziós állvány, s a rajta lévő zacsik tartalma.
      A második hét elején ott kellett hagynom a sulit is.
 Az orvosom jóképű és bizakodó, bár nem teljesen értem miért.
 A túlélésre van kb 15-20 százalékom, ha a műtétek jól vagy jobban sikerülnek a vártnál.. Hiszen lehet hogy lassan vége az első pár harcnak, de a háborúnak korántsem.
     A barátaim mellettem vannak, bár, nem bírják már tartani magukat, fáradnak… Ahogy én is.

- Szia Mer, bejöhetek?- hallottam meg Eliza hangját - Persze, gyere!- invitáltam mosolyogva.
- Mizujs, mi jóval tömik a  híres felsőoktatásban a fejeteket?- kérdeztem, mire ő gondterheltem lerogyott a kedvenc korházi foteljába. Ami azért kaphatta meg ezt a titulust, mert puhább volt egy vasszéknél, volt támlája, s 5 perc után sem zsibbadt el benne semmid, cserébe enyhe foszfor szagot árasztott.
-Ne is mondd, most írtam meg a félév első ZH-ját, ne ne is kérdezd-tette fel a kezeit védekezőn - szörnyen sikerült- fújta ki a levegőt. Eliza másfél évvel idősebb mint én, s  két év múlva lesz az esküvője, amin elvileg én lennék a tanú, és ők szentül meg vannak győződve, hogy megélem azt, hogy ott állhassak mögötte. Elizának barna haja s szeme van, ugyanúgy mint a vőlegényének, Davidnak, bár egy kicsit világosabb a haja.
 Ma egy rózsaszín kötött kardigánt vett fel, ezek szerint lassan itt az ősz. Imádom ezt az évszakot! Hozzá egy egyszerű kék pólót és egy trapéz farmert. A közösen vásárolt csizma volt rajta. Nekem is van egy pár belőle, csak az enyém két mérettel kisebb.
      13 éves korom óta, azaz öt éve,  szétválaszthatatlanok vagyunk, bár az megnehezíti a dolgot, hogy neki ott van David, így  nem tudunk már annyi időt együtt eltölteni, mint eddig.
    Eliza az a lány, akinek alakja miatt minden ruha jól áll, ami ébreszthetne bennem kisebbségi komplexust, de valamiért nem teszi. Édesanyámmal nagyon jól kijönnek, s ez nagyon sokat jelent anyunak, hogy van rajta kívül még valaki, aki vigyázz rám, persze Dr. Rochestert és önmagát leszámítva.

ÚÚúú dr Rochester… ha a Jane Eyre regényből ismert Edward Rochesterre gondolunk, belegyömöszöljük egy képzeletbeli turmix gépbe, elveszünk tőle kb tíz- tizenöt évet, a neve elé rakjuk a doktori betűket, s rávarázsoljuk Anakin mosolyát a Star Warsból, nos igen, megkaphatjuk a legcukibb sebészt, aki csak létezhet ezen a planétán?
Eliza a látogatási idő végéig maradt, s hozott nekem pár új filmet, majd kibeszéltük az új nővért, aki nagyon csábosan nézett a mi Cukidokinkra, de persze a szempilla rebesgetés célpontja észre sem vett mást, mint a korlapomon szereplő adatokat. Az új nővér mit sem törődve a reakcióhiánnyal, pont úgy hajolt el, amikor megnézte az  új infúziómat, hogy keze hozzáérjen Cukidoki alkarjához. Amúgy nem volt rosszbőr, egyeztünk meg miután Elizával miután kiment. Olyan 25 körüli, aranybarna, hosszúszempillákkal, megkapó tekintettel, csak hogy, Lili nővér, ( Eliza utána járt) nem sejtethette, hogy Cukidoki, Eperkével kavar, aki még gyakornok, de nagyon egymásba habarodtak, így a főnők, aki Eperke apjával kamatyolt még fiatalon, megengedte, hogy korházi kapcsolat jöjjön létre ezen az osztályon. Eperke külseje teljesen szokványos, de mégis van valami a kisugárzásában, ami miatt rajta marad az ember tekintete. Milyen meglepő, de eperszőke, kékszemű, mandula vágású a szeme, s a járásában van valami lendületes. Szóval Lili nővér, ezen a héten már negyedszerre próbálkozik, kétszer a reggeli vizitnél,  s a szokványos ellenőrzéseknél. Szegény lány kissé vak..

Mikor Eliza hazament,  kimentem a mosdóba kicsit összekapni magam. Belenéztem a tükörbe, s nem ismertem magamra. A fény, amit régen annyira szerettem a szememben, az a huncut csillogás, most alig pislákolt. Párszor áthúztam a kefét a hajamon, s megmostam az arcom, kellett nekem most ennyi. Régen, amikor untam magam, mindig sminkeltem, de ezt egy kórházban felesleges, noh meg,  egy sírás-roham után nem épp kellemes eltüntetni az árulkodó jeleket. Elhatároztam, hogy olvasok egy kicsit, Melinda már alszik, így nem szívesen kapcsolnám be a TV-t. Lassan  felemeltem a fejem, még utoljára belepillantottam a tükörbe, majd lekapcsoltam a villanyt, s óvatosan kinyitottam a fürdő ajtaját. Talpam alatt éreztem a hideg csempét, ahogy szinte égeti a meleg lábamat.
    Az érintéséről eszembe jutott, milyen érzés volt, amikor otthon a hideg padlóhoz nyomtam az arcom, s úgy zokogtam, addig míg anya haza nem ért. Akkor a csempe csak hűtötte az arcomat, épp hogy észrevettem, mint egy tavaszi fuvallat, olyan gyengécske volt akkor számomra. Pedig akkor hóviharra, lavinára lett volna szükségem. Anyu mikor megtalált nem értette, miért sírok oly annyira. Először azt hitte, a tál miatt-  majd felnyalábolt s bevonszolt az ágyamba. Másnap reggel ugyanolyan kimerültem ébredtem, de már könnyek nélkül, eltudtam neki mondani, mi történt előző nap. 
      A legrosszabb beteg az orvos, szokták mondani. Nos velem is valahogy így van. Apám orvosnak tanult, s nagyon sok régi tankönyve maradt nálunk a válás után. Ennek már 16 éve. Így elég sokat és gyorsan megtudtam a tumorokról, s a következő vizsgálaton már a szakorvosok agyára mentem.
Én élveztem. Ők kevésbe.
    Halkan becsuktam az ajtót, s telefonommal világítva elcsoszogtam az ágyamig, vagyis megpróbáltam, de az ágy és közém állt a szék. A csúnya, gonosz szék. Fém lábbakkal.  A  hideg kislábujjamat teljes erővel nekivágtam a még hűvösebb ülőalkalmatosságnak, ezzel automatikusan káromkodásra nyílt a szám.
- Meredith, minden rendben?- nézett be a hangoskodásomra az éjszakás nővér.
- Igen,au, persze,elnézést, csak bevertem a lábam- feleltem suttogva.
- Lámpával egyszerűbb lenne- libbent az olvasó lámpámhoz mosolyogva. Ő bezzeg nem ment neki a széknek. Nem ér.
-Jó éjszakát- köszönt el, majd visszaült a nővérpulthoz, én addig addig fészkelődtem az ágyikómba, amíg hangos nyikorgással nem jelezte, mikor értem el a szokásos fekvőhelyemet. Kimerített ez a nap… , ezzel a mondattal mondtam le az olvasásról, s nyomott el az álom…
   
Álmodtam.
 Álmomban a régi önmagam voltam,hajam a derekamig ért, egészséges színem volt. 
Harcoltam, akkor még képes voltam rá… mindenki ott volt, s tudtuk, együtt mindent s mindenkit le tudunk győzni …
Zöld ruha volt rajtam, szeretem  a világos, méregzöldet, ami magabiztosságot, s azt sugározza magából, vigyázz!
Álmomban szárnyaim voltak, s szabad voltam, felrepültem egészen odáig, ahol a többiek már csak aprócska pontokká zsugorodtak, s akkor, akkor elkezdtem úgy igazán  zokogni…  …

Prológus

Prológus

   Amikor az ember  elfárad, amikor úgy igazán elfárad, felmerül benne, hogy ennyi volt, feladja, nincs tovább értelme küzdeni, lesz ami lesz, nem fejben dől el…
   Amikor az ember elfárad, úgy igazán, teljesen mindegy, hogy hány éves,  lehet 10 és mindig őt csúfolják, vagy lehet 26 s kezd rádöbbeni, nem tudja, merre sodorja az élet. A problémák egyek s ugyanazok, csak a megnevezés változik itt-ott… irigység, hazugságok, ártatlan füllentések …
   Amikor az emberrel 18 évesen, az érettségi küszöbén közli egy rutin vizsgálaton az orvos, hogy méhnyakrákja van,  nos, az agya kiürül, nem tudja befogadni az információt, a keze nyúl a papírokért, megnézi a naptárját, mikor lenne jó a következő konzultáció a szakorvossal, majd lassan kisétál a nőgyógyászatról, s mintha mi sem történt volna, rutinból hazasétál, elmosogatja a szennyes edényeket,  csak súrol, csak súrol, bár lehet hogy tudja, hogy az edény, már rég tiszta, de csak mossa, és mossa, oda se figyelve, nem figyel semmire, néz, de nem lát.. hall valami hangos csörömpölést, tudja, hogy kiesett a kezéből a müzlistál, de még sem tudja felvenni a darabokat, majd az agya reakció késéssel megüzeni a szemnek, lásd a tál, tál…tál… rák… rák… rák…nekem rákom van!
   Amikor az ember elfárad, úgy igazán, a mosogató mellett fekszik a rózsaszín- kék csempén, amelyen megálltak a vízcseppek, s körülötte a narancssárga cserépdarabok, szétszóródva, az egész kis konyhát beterítve. akkor az ember némán, könny nélkül sír, nem gondol semmire, csak fekszik, s jó érzés, ahogy a csempe hűti a kihevült arcát….
   Amikor… ….