Prológus
Amikor az ember elfárad, amikor úgy igazán elfárad, felmerül benne, hogy ennyi volt, feladja, nincs tovább értelme küzdeni, lesz ami lesz, nem fejben dől el…
Amikor az ember elfárad, úgy igazán, teljesen mindegy, hogy hány éves, lehet 10 és mindig őt csúfolják, vagy lehet 26 s kezd rádöbbeni, nem tudja, merre sodorja az élet. A problémák egyek s ugyanazok, csak a megnevezés változik itt-ott… irigység, hazugságok, ártatlan füllentések …
Amikor az emberrel 18 évesen, az érettségi küszöbén közli egy rutin vizsgálaton az orvos, hogy méhnyakrákja van, nos, az agya kiürül, nem tudja befogadni az információt, a keze nyúl a papírokért, megnézi a naptárját, mikor lenne jó a következő konzultáció a szakorvossal, majd lassan kisétál a nőgyógyászatról, s mintha mi sem történt volna, rutinból hazasétál, elmosogatja a szennyes edényeket, csak súrol, csak súrol, bár lehet hogy tudja, hogy az edény, már rég tiszta, de csak mossa, és mossa, oda se figyelve, nem figyel semmire, néz, de nem lát.. hall valami hangos csörömpölést, tudja, hogy kiesett a kezéből a müzlistál, de még sem tudja felvenni a darabokat, majd az agya reakció késéssel megüzeni a szemnek, lásd a tál, tál…tál… rák… rák… rák…nekem rákom van!
Amikor az ember elfárad, úgy igazán, a mosogató mellett fekszik a rózsaszín- kék csempén, amelyen megálltak a vízcseppek, s körülötte a narancssárga cserépdarabok, szétszóródva, az egész kis konyhát beterítve. akkor az ember némán, könny nélkül sír, nem gondol semmire, csak fekszik, s jó érzés, ahogy a csempe hűti a kihevült arcát….
Amikor… ….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése