24. fejezet 1. rész

24. fejezet

Sziasztok, lassan vége a történetnek, ez a befejező fejezet első része, így kicsit rövidebb lesz, mint az eddigiek. Köszönöm szépen mindenkinek, aki támogatott, az elmúlt egy évben. <3
:)


I. rész
Meredith Rose
Mit is vegyek fel…döntések, amik meghatározzák és változtatják a jelent és a jövőt. Nem határozhatok el semmit, s nem is mondhatok semmit senkinek, hiszen akkor Giselle megláthatja a konkrét jövőt. Ezért is kell a közelemben lennie folyamatosan Adamnak, mellette nem tudok gondolkozni. .
A szekrényem előtt álltam, közben Adam a nyakamat cirógatta, ami megnehezítette a döntéshozatalt, ezért becsukott szemmel benyúltam a szekrényembe, s kivettem az első ruhát, ami a kezembe akadt.
- Amíg távol voltál Lara nálam lakott- suttogta bele a nyakamba- hm, jó választás- én is szemügyre vettem, azt ami a kezembe volt, tényleg tökéletes volt. Fekete fűzős felső, hozzá egy egyszerű térdig érő szoknya, szintén feketében. Mikor hátra fordultam a cipős szekrényemhez, Adam már a kezembe is nyomott egy pántos szandált és egy vékonyabb hajpántot és egy apró csókot nyomott a számra.
- Induljunk. – én gyorsan felvettem a szandálomat, a rohantam utána, mikor is megakadt a szemem két borítékon.
- Várj egy pillanatra- húztam vissza. Nekem voltak címezve, vagyis a földi címemre, gondolom Tamara juttatta el hozzám, de amik igazán meglepetek, azok a feladók voltak. Eliza és az Oktatási Hivatal. Milyen rég is volt, mikor érettségiztem, s az volt a legnagyobb problémám, hogy hová vesznek fel.
- Ki akarod most nyitni őket?
- Igen. – elszaladtam a konyhába egy késért, hogy ne sértsem fel a levelek tartalmát a körmeimmel. Elsőnek a felsőoktatási borítékot nyitottam fel. Az első helyre nem vettek fel, bár ez várható volt, de a másodikra, a másik természettudományi karra igen. Végülis sosem vonzott annyira a zoológia, ellentétben a földrajzzal.
- Gratulálok, de nem úgy volt, hogy bejelölöd az orvosit is? – ölelt még szorosabban, s én csak vigyorogni tudtam. A hétköznapi csodák.
- Te ilyeneket honnan tudsz? Tudtommal akkor még életcélod volt engem tökre tenni. -  sandítottam rá.
- Tudj sokat a barátaidról, de még többet az ellenségeidről- kacsintott rám. Én erre már nem tudtam mit mondani, fogtam a másik levelet, amit Eliza és David küldött. A dátum szerint három napja adták fel. Mikor kinyitottam egy csinos kis papír volt benne, rajta két karika gyűrű, „ …szeretettel meghívunk esküvőnkre…” ami ezen a héten, szombaton lesz. A mobilom egyszer sem csörgött, hogy Eliza felhívott volna, hogy ki van tűzve az időpont. Sosem keresett, pedig ez egy elég nagy dolog, főleg egy lány életében. Ha az én esküvőmről lenne szó, én biztos hogy felhívtam volna, hogy nézzünk együtt ruhát, vagy mit tudom én. De nem, ezek szerint már nincs szüksége rám. Én is ilyen leszek? Én is csak Adammal leszek hajlandó lenni? Vagy nem mindenkire hat így az együtt- lét? El fogom e felejteni azokat, akiknek annyi mindent köszönhetek, vagy Elizát, akivel annyi éven át voltam barátságban?
- Nem.. nem szabadott volna kinyitnom… - fogtam a jó negyven centis tőrömet, amit a tokjánál fogva a hátamra lehetett csatolni, s azt is magamra vettem, pedig volt már nálam jó egy tucatnyi különböző fegyver. Ezek után visszamentem a szobámba, s beleugrottam a bakancsomba, s abba is még tettem egy - egy kést. A cipő belsejében van két hurok, ami tökéletesen megtartja a fegyvereimet, ugyanakkor könnyen el is érem, ha úgy hozza az élet.
- Minek ennyi fém neked?
- Dühös vagyok, gyilkolni akarok, s nem csak metafizikailag- éreztem ahogy a szemem színe átvált zöldből vörösbe, de nem törődtem vele. Elismerem, én se voltam mostanában a legjobb barátnő, de azért ez elég gáz.  Semmi kedvem elmenni, s mosolyogni, úgy tenni, mintha az elmúlt pár hónapban ugyanolyan rendszerességgel találkoztunk volna. Mikor a legutóbb felhívtam, közölte, hogy ő bizonyos napokon bizonyos időkben ér rá, különben mindig Daviddal van,tanul vagy dolgozik. Kérdem én, egy délutánt nem tud nem vele lenni. Azóta kétszer is találkoztunk, de egyszer sem tett említést semmiről. Haragszom? Azt hiszem nem, haragudni olyan emberekre haragszol, akik jelentenek valamit. Ezzel a meghívóval elérte, hogy most már csak dühős legyek. Majd megkésve én is küldök nekik valami szépet, nagyon kedves leszek, utoljára.
Se szó, se beszéd, kirohantam a teremből, most már nem kellett Adam, hogy leárnyékolja a gondolataimat, egy egyszerű kis boríték is elég volt ahhoz, hogy ne tudjak gondolkozni, csak az erőt éreztem az izmaimban. Hallottam, ahogy Adam jön utánam, s nem érti, mi ez a változás.  Beviharzottam a nagyterembe, ahol már az összes szövetségesünk, akit eltudtak érni Zivatarék engem bámultak, s nem értették, mi miért történik, s pont ez volt a célom, döbbentem rá. Serena látta rajtam, hogy valami nem stimmel, de mikor fel akart állni a trónból, nem sikerült neki, s mikor meg akart szólalni, nem nyílt a szája. Hupsz, ez én lettem volna, milyen kár! A szarkazmusom és a puszta erő, ami a testemet kitöltötte, irányított, spontán s valahogy mindig kihozta a legjobban az adott szituációból. Lehet hogy majd később ezt meg fogom bánni, de valamit valamiért, ugyebár.
- Tisztelt egybegyűltek- köszöntöttem őket, úgy hogy ha lehet, ne látszódjon a vérvörös szemem. Egy terv körvonalazódott az elmémben. Elme… - szóval, a Lenti birodalom jóval erősebb éjjel, mint nappal, így minthogy három óra múlva lemegy a nap, holnap napkeltekor indítjuk az első offenzívát, addigra mindenki szedje össze a legjobb harcosait- erre többen felhördültek- ha a harcot megnyerjük,  a birodalmak egyesülnek, nem lesz többé szükség tényleges királyi méltóságokra, tanács lesz a Birodalmak élén, s soha többé nem kell katonákat kiképeznünk, s háborúkba küldeni. – A varázslat segítségével, most mindenkinek egyesével belenéztem a szemébe, miközben egy kicsit belenyúltam az elméjükbe, hogy támogassanak, s hogy mit akarnak majd cserébe. Pénz, hatalom, szabadság, vér. Olyan dolgok, amiket ha nem is teljesen, de megadhatók.
- Aki nem támogatja az indítványt, kérem most hagyja el a termet. – senki nem állt fel, bár nem vagyok benne biztos, hogy a vörössipkások felfogták, miről is van szó. – Pár tündérem segítségével a társaság nagy részét el tudjuk juttatni a Lenti Birodalomba,a többiek pedig őrködnek az összes birodalomban, a Lentiek határterületein valamint itt a palotában. Zivatarral napnyugtáig eljuttatunk hozzátok egy pontos térképet, hogy mi hogy néz ki, egy listát, hogy hány harcosra lenne szükségünk, illetve, hogy kinek hol kell majd lennie. Kérdés?
- Hercegnő, honnan tudjunk, hogy igazat mond e? Honnan tudjuk, hogy maga e az igazi hercegnő?- a tudálékos kis törpét szívem szerint feldaraboltam volna, helyette,elmosolyodtam s  az egész teremre egy álmot bocsájtottam, egy olyan jövőbeli világról, ahol mindenki békében él, a Tanáccsal az élükön. Mikor az álom véget ér, Zivatar,  Serena,  Adam és én már a hátsó terembe voltunk, egy csomó kivetített térképpel meg papírral.
- Ezt meg hogy merészelted?- esett nekem Serena- a királynőd vagyok a francba is!
- Hogy közbe tudjon szólni, sajnálom felség, de a szükséges rossz, az szükségen. Zivatar, ez itt a Lenti vár tervrajza, s hozzá a könyvtárban találtam régebbről a birodalomról térképeket…

23. fejezet

23. fejezet  
 Meredith

- Nos, kedves Pupil remélem hallasz, mert a hagyományőrzők most fogják megkapni az utolsó feladatukat. Élve elkapni téged,mert én akarlak megölni. - Szinte biztos voltam abban, hogy hall engem, hiszen papíron vagy mi fenén még mindig az ő birodalmához is tartozom. Éreztem ahogy az összes szem rám szegeződik, de abban a pillanatban mást nem éreztem, mint a növekvő hatalmat és önbizalmat. Kettős hatalom, politikai és erő, varázslat, amely akkor jön létre, mikor szükséged van rá, az Új Szelek ereje, az én erőm.
- Serena, hívassa össze az udvart,az összes testőrt, hagyományőrzőt, hírnököt, küldöttet, minden olyan létezőt, aki tovább tudja vinni a hírt, ki az örököse, s hogy mi a tervünk.
Bemutatkozom. –
Más szó nincs erre, mint hogy élveztem azt, ahogy a gépezet beindul. Nincs ellenkezés, látszik , hogy jól logikáztam. Nem vagyok már sem Merry, sem Mary vagy Rosie. Meredith Rose vagyok, a Fény királynőjének örököse, az Új Szelek erejének hordózója, Adam  jövőbeli jegyese, a sötétség katonája és hagyományőrző. Jah és még érettségim is van. Nah, le tud valaki körözni? Senki, akkor megy csendben a figyelés.

- Orákulum, maga itt marad egy testőrrel, egy varázslattól elzárt szobában, tudom hogy ez így nem a legdemokratikusabb, de érje be azzal, hogy ez Mary döntése- mosolyogtam rá angyalian – Adam, kérlek hívasd ide Zivatart és Ribizt. - A gép pörög- forog, addig az alkotó azaz én itt marad jövendőmondó nénivel és…
- Serena- kiáltottam utána, már az ajtónál járt- van esetleg egy bárszekrényed?- ő ezen felkacagott, s az egyik sarokban lévő szekrény hirtelen kinyílódott, felfedve annak tartalmát, sok, sok üveget.  Gin tonic, ez az amire most szükségem van. Adam átkarolt és egy gyorscsókot nyomott a számra, amire a testem rögtön reagált. Kezeim megtalálták a haját, de én többet akartam, bár tudtam, hogy nem szabadna, a fejemet megszállta a vörös köd, jó értelemben.
- Merry- zihálta- nem, nem szabad- tolt el magától.
- Menj- csak ennyit tudtam mondani, s gyorsan eltávolodtam tőle. Ő se szó se beszéd kiszaladt a szobából, s mi kettesben maradtunk az Orákulummal. Ameddig Lent voltam, sok mindent megtanítottak nekem az ottaniak, amik itt tabuknak számítanak. A testiség és a varázslat kapcsolata az egyik ilyen. Vagy hogy a testünk egy egy tündérdomb, s ha hiszünk abban, amiben meghalunk, akár egy újabb birodalmat hoztat létre a testünk a mágiánkkal, ha jól használjuk. Sok tekintetben ők bölcsebbek, mint mi.
- Szólíts Oliviának – jegyezte meg, még mindig jó kedvű volt a hangja az előbbi közjátékom miatt.
- Rendben- a nénit ne rakjam utána, hisz rokonok vagyunk, gondoltam rögtön, de meg is bántam, hiszen valamilyen szinten, de gondolatolvasó.
- Nem, az nem szükséges .- hangjából egyből eltűnt a jó kedv- megrészegít, igaz? – pont akkor öntöttem a Gint a poharamba.
- Nem- tényleg nem éreztem se félelmet, se haragot, csak …- de valamilyen szinten igen. Orákulum…
- Olivia.
- Olivia, tényleg, valóban, én ..én jó királyné leszek?
- Királynő leszel, s jobb, mint amit eltudsz képzelni- nyújtotta felém a kezét. Újabb víziók a jövőből, a lányomról.  Lehajtottam az italom egy részét majd megragadtam a vézna ujjakat, s már repültem is … .


-Anyu, hol van az ezüst ruha? – Az előttem álló lány már kész nő volt. Hosszú feketés- barna haja volt, amik loknikban végződnek a háta közepénél, s kékes- zöld szeme. Tévedtem, nem csak az én szememet örökölte. Lehet, hogy Serena szeme ilyen eredetileg? Vagy Adamék családjában voltak kék szem színűek is? Kicsivel magasabb volt már mint én, s egy fehér köntöst viselt csak.
- Eldugtam, mert azt te nem fogod felvenni- közben a kávémat szürcsöltem- amúgy siess, van húsz perced elkészülni- még jó, hogy nem kutatott az én szekrényemben…
- Szörnyen néz ki ez a bordó fekete összeállítás, már ne is haragudj, kedves királynőm- kiáltotta utánam, mikor kisétáltam a szobájából. Bolond gyermek.
Ma húsz éves, az én egyetlen kislányom, és én ezzel le is mondok a királynői címről. Nagy nap a mai, királylányom lesz. Ezen akarva akaratlanul is elmosolyogtam, mikor megpillantottam Anitáékat.
- Sziasztok- nyomtam két puszit régi mentoraim arcára. – Dimitrij hol van?
- Két nyakkendő között vacillál, már vagy fél órája, nagyon akar tetszeni valakinek…- mosolygott Anita. Nah igen, a bimbózó szerelem.
- Kár, hogy Amelie egy évvel idősebb- jegyezte meg Edward cinikusan.
- Elhiszed, hogy száz év múlva ez már nem fog számítani?- kérdezte Anita.
- De a fiú most kamasz- sóhajtottam- Lorelai is egy olyan kivágott ezüst ruhát választott, amitől még egy vérszajha is pirulna.
- A kamasztól messze áll, huszonegy éves- háborodott fel Edward, mire Anita csak megfogta a kezét,
 - Ti, pasik még több száz évesen is kamaszok tudtok maradni- ezen mindketten elnevettük magunkat.
- Lor még mindig árulja a petrezselymet?
- Lorelai Camilla királykisasszonynak senki sem jó, vagy aki neki „jó”, az nekem, vagy a nagyanyjának nem . Nem panaszkodunk, van kérője bőven, csak…
- Csak mindenki a koronát látja benne?- Anita megint fején találta a szöget.
- Bár tudom, hogy a királynő nem késik, csak a többiek érkeznek túl korán, ideje lenne indulni- szólt mögülem Adam, majd átkarolt hátulról,
- Sziasztok, bocsi hogy zavarok, de még Camillát is ki kell kergetni a szobájából, láttad mi van rajta? Legalább a fél melle kint van!- a franc, a lányom gondolatolvasásába…
- Nincs mit tenni, mire átöltözne, az fél óra- pillantottam Adam órájára- a teremben találkozunk- intettem Anitáék felé, majd Adammal karöltve elindultunk a lakosztályunk felé, ahonnan van egy átjáró a trónterembe.
- Ha ennek az egész rongyrázásnak vége, olyat alszok, hogy egy bomba sem ébreszthet fel- sóhajtottam, mikor becsuktuk az ajtót magunk után.
- Nekem más terveim voltam- suttogta a nyakamba Adam, majd lassan elkezdte csókolgatni. – Kevesebb lesz rajtunk a ruha, s több időt szentelhetünk az olyan dolgokra, ami csak ránk tartoznak- csókjai már a hátamon jártak, s a pulzusomat a fülemben éreztem, tudtam, ha nem fejezzük be itt és most, többet fogunk késni, mint ami megengedett. Adam meghallotta a felé kiáltó gondolataimat, s lassan a szekrényem felé hátrált, majd kiemelte az a diadémot, amit ma Lor kap meg. Az enyém már a fejemen volt, s ez fogja a varázslat által felvenni új, „királynéi” formáját. A kék párnára helyeztük az ékszert, s lassan kisétáltunk a nappaliból. Amikor kinyitották az terembe vezető ajtónkat, hirtelen hatalmas csönd támadt. Mindhárman besétáltunk, majd a testőrség is, Zivatarral az élükön. A trónterem még mindig ugyanúgy néz ki, mint amikor először megpillantottam, azzal a különbséggel, hogy most négy trón volt az emelvényen, s senki sincs már kikötözve a sziklához, helyette egy vízesés van. Adam trónja vérpiros, Loré mélykék, Serenaé maradt fehér, az enyém pedig méregzöld. Minden szem ránk szegeződött, vagy Lorelai dekoltázsára. Az újdonság varázsa…
- Üdvözöllek benneteket- sétáltam előre, ez nem így volt megtervezve, így Serena, több mint csúnyán nézett rám. – A mai este, fogadalmat tesz lányom, Lorelai Camilla, s megkapja azt a címet, amire azóta vár, hogy tud beszélni- itt páran elnevették magukat. - mert ki ne szeretne királylány lenni?- tártam szét a karjaimat. Tényleg, ki ne szeretne? Mindenki ott volt, a Fény és Sötétség udvartartásának összes nemese, hírnöke, sokan a médiától, régi hagyományőrzők, sátán kutyák, harcosok, politikusok. - Minden anya álma az, hogy a gyermeke az lehessen, amit megálmodott- féloldalas mosolyomból Adam már sejthette, hogy itt valami készül. - nos, mint leköszönő királynő, ennyivel tartozom a jövő generációjának, egy kis ajándék… - majd behunytam a szememet, s nagyon koncentráltam az összes birodalmamban élő kislányra, nőre, nénire. – Nos, hát koronázzunk hercegnőt, minden hölgyet a birodalmakban!- erre minden jelenlévő nő fején megjelent egy vékonyka diadém. Egyszerű és mégis elegáns.  Majd Adam lépett mellém, s az Új Szelek erejét éreztem rajta, átkarolta a derekamat, s ő is felszólalt:
- A kishercegeknek pedig kard és pajzs jár, hogy le tudják mind a három fejét vágni sárkánynak- ezen már többen is nevettek. Serena lassan felemelkedett,  s kezébe vette Lor új fejdíszét.
- Lorelai Camilla, Fény és Sötétség hercegnője,Meredith Rose hitvesének, Adamnak, aki tűz jegyében született,  aki Fény hagyományőrzője, az Új Szelek erejének birtokosa és Meredith Rose az Új Szelek erejének hordózója, Adam hitvese, a Sötétség katonája és a Fény hagyományőrzője, azaz a Fény és Sötétség Birodalmának királyi párjának a gyermeke
 én Serena, a Fény királynéja, nagyanyád ezennel megkoronázlak, a Fény és Sötétség, a Lent és Fent birodalmának királylányává, hogy egyszer, ha majd Cupido erejéből megtalálod a párodat, királynő lehess. – Mi Adammal csöndben figyeltük, hogy helyezi Serena  a lányunk fejére a koronát, szemeimbe akarva akaratlanul is könnyek szöktek. Mindenki itt volt akit szerettünk, s csak ez számított. A régi kollégáink, Serena, Giselle,a tündérek, cupidok, varázslók, boszorkányok, farkasok, vörössipkások, vámpírok, éjjeli és álom manók, még néhány troll is valamint több száz erdei állat. Az életem egy újabb boldog pillanattal lett teljesebb… … …

-Merry, Merry, hallasz?- halottam meg a távolból Adam hangját. Lassan kinyitottam a szemem, s megpillantottam Oliviát és magamat a földön fekve.
- Mi, mi történt? – megragadtam Olivia vállát, s rázogatni kezdtem, de nem kelt fel. - mi…mi…?
- Kicsim,- fordított maga felé Adam- Az Orákulum meghalt. - s akkor összeállt bennem. Meghozta az egyensúlyt a látomásával…
- Meg kell keresni Gisellet!- ordítottam.
- Most már késő- emelt fel a padlóról, ő velem ellentétben suttogott- siessünk, a teremben vár mindenki. - Ami boldogságot hozott a látomás, mind elszállt, azt a jövőt még fel kell építeni, meg kell küzdeni, azért, hogy Giselle mint, barát állhasson a vízesés mellett.
- Majd küldetek valakiért, hogy méltó temetése lehessen.
- Ühüm…- Adam karjaiban biztonságban éreztem magam.
Amikor a terem ajtajához értünk Adam letett a földre és szenvedélyesen megcsókolt. Bevált, új erőre kaptam.
- Szeretlek- suttogtam a csók végébe, majd elengedtem a kezét, s beléptem a terembe, hogy elfoglaljam a halott Camilla trónját. Ez az én pillanatom, s húsz év múlva Loré lesz.
- Gyermekem- nyújtotta felém kezét Serena- kérlek, foglalj helyet- s oda kísért a helyemre. Bár nem akartam leülni, csak gyorsan cselekedni, a társadalmi normáknak sajnos helyet kellett adni.
 - Anyám- szóltam kimértem, közben fejben megüzentem neki Olivia halálát, amire ő alig láthatóan bólintott.
- Ameddig te távol voltál,- magyarul késtél te kis piszok a cipőmön-  röviden felvázoltam, mi is történt, illetve, hogy mi is fog történni, illetve megszavaztattam a nemesekkel, hogy megkaphasd a Birodalmi Medaliont. - én erre értetlenül ó-ztam egyet gondolatban, miközben vártam, hogy kifejtse a témát.
- Ez olyan nyakék, mely hordozza az összes varázslat egy cseppjét, s mely, ha elég erős személy viseli, halálos lehet az ellenfeleinkre. A kérdés az, hogy felismer e téged, miután annyit éltél az emberek illetve a Lentiek között. - magyarul, még egy indok, miért nem támogatom, hogy királynő legyél. Ekkor megjelent Zivatar, kezében egy nagyon réginek tűnő bőr zacskóval,  amiből kiemelt egy medált és egy láncot.
- Érints meg, hercegnő- én kinyújtottam érte a kezemet, s a bross elkezdett vibrálni, majd az apró arany csillag helyett, egy fél tenyeremnyi vékony ezüst körlemez jelent meg, rajta egy szalag minta körbefuttatva, közepén egy hegyikristály szívvel, körülötte véltetlen szerűen elejtett apró kis kövek. Gyönyörű volt. Amikor felvettem, a lánc is ezüst szívűvé változott, s átjárt a régi varázslat. Bennem van a múlt összes bűbája, Camilla és az Új Szelek ereje. Tripla dimanit.
- Gratulálok, Lányom. – mosolygott rám Serena, és Zivatar. Többen a nemesség közül fellélegzett. – Ezzel a háború kezdetét veszi.
Én erre, hirtelen ötlettől vezérelve, a közönségünk felé fordultam:
- Minden hagyományőrzőt, harcost, testőrt, s szövetségest várok egy óra múlva ugyanitt. Kidolgozzuk a tervet. Az új Orákulum velük van, így gyorsan kell cselekednünk. Köszönöm. - majd se szó, se  beszéd ott hagytam őket, oldalamon Adammal és Zivatarral.

Amikor kiértünk a hallótávolságból Zivatar felé fordultam
- Az összes szövetségesünkre szükségünk van, Vörössipkások, trollok, állatok, boszorkányok, bárkik, nem érdekel, milyen diplomáciai kapcsolatunk van velük, ez már a jövő, ez már Meredith Rose, nem pedig Serena, s ez nem felségárulás, ez az összes birodalom egyesítése, az egyensúly létrejöttének pillanatai. Ha kell, hozzon össze egy kerekasztal beszélgetést a birodalmi vezetőkkel.
- Mindent megteszünk, fels- de én közbe vágtam
- Semmi felség, harcos és hagyományőrző vagyok első sorban, legalábbis jelen pillanatban. Maradjunk a Meredithnél- mosolyogtam rá. Ő csak egy biccentéssel és egy apró mosollyal jelezte, felfogta, hogy nem akarok kényeskedni, majd elindult a kapitányi szoba felé.
- És most…- suttogtam Adamnak- Te meg én egyesítjük erőinket.
- Hogy? – ráncolta a szemöldökét. Ő is suttogott.
- Sok mindent tanultam egy év alatt Lent…-
- Egy év?
- Ott sokkal lassabban megy az idő, ami itt három- négy nap, az ott egy év. De a lényeg, hogy az erőmegosztást mindig valami nagyon intenzív érzés előzi meg. Harag. Gyász. Szerelem. Harc.
- Sex- suttogta.
- Az megy valószínűleg nekünk a legjobban- somolyogtam, miközben elhalványítottam magunkat a szobám felé.


… A szemem szabályosan rátapadt, pont, ahogy némely pasik képtelenek levakarni a tekintetüket egy mélyebbre  sikeredett dekoltázsról. Ami kissé aggályos, hiszen magam is épp eleget lázadoztam már az efféle bunkósággal szemben, másrészt meg guszta a jövőbelim mellkasa, guszta, de még annál is szemrevalóbb. Erőt vettem hát magamon, hogy végre bele tudjak szédüljek a  holló  feketefürtök  látványába.
  Fölém  hajolt,  az  ajkaink  találkoztak,  haja  az  arcomba  hullott. Elengedte  a  derekamat,  és  én  ezt  úgy  vettem,  hogy  rám  bízza,  tegyek, amit jónak látok. És én tettem. Odabújtam hozzá, átadtam magam a csókjának, az ajkainak, annak a végtelen forró puhaságnak, amit mindig is  imádtam egy csókban. Egyre hevesebben csókoltuk egymást, a kezem végigvándorolt  a mellkasán,  le  a  derekán,  aztán  a  hátára  siklott, mert  abban  azért nem voltam biztos, hogy bölcs dolog  lenne-e  lejjebb kalandozni. Ő csak szűziesen az arcomat  simogatta, de éreztem, hogy odalenn  erősen  ébredezik, hogy nem közömbös neki a csók. Annyira odanyúltam volna, annyira nekipréseltem volna az altestemet, de még túl sok volt rajtunk a ruha… még.
- Mit szólnál egy fürdőhöz?- kérdeztem két csók között, ő csak beleegyezően morgott valamit, s tovább csókolt. Gondolatban elmásztam a kádamig, s megnyitottam a csapokat, mire nem jó a Birodalmi Medalion? Majd ezzel a lendülettel csókoltam újra, s még mélyebben. Majd hirtelen az összes ruha eltűnt rólunk. Én csodálkozva szakítottam meg a csókot, és néztem Adamra, aki csak kacéran és vággyal telítődve nézett rám.
- Új Szelek- csak ennyit mondott, majd folytatta a csókot s a fürdő felé oldalazott.
Végigpásztáztam a testét, izmos lábikráján indultam, fel a dudorodó combon, a gömbölyű  fenékig, onnan a  lapos hason át a mellkasig. Izmos karja várakozóan nyúlt értem, a tekintetem végigsiklott rajta, fel az arcáig. De ha nem lett volna ez az isteni test, ez a hibátlan alak, akkor is elbővült volna, mert a tekintetéből, vörös szemeiből olyan erő  sütött,  a  személyiségének varázsa. Amiről  úgy gondolom, hogy egész életemben  támaszkodhatom  rá... egyszerűen magával ragad. Belekapaszkodtam hát a kezébe, másik tenyeremet pedig csuklójára fontam.
– Hadd vigyelek, Róz. Kérlek – tudta, hogy ki nem állom az ölbe cipelést. Utálok  gyengének  látszani,  és nálam  ez  a  gyengeség  csúcsa. De most …
– Köszönöm – súgtam. Széles mosolyra futott a szája, amitől az egész arca felderült. Könnyedén  felkapott, én pedig befészkeltem magam a nagy erős ölelésébe. Fejemet  a  vállára  hajtottam,  beszívtam mélyen  az  illatát. Olyan  erős  volt, olyan férfias. Régebben  ilyenkor  zavart volna  a  kontraszt,  hogy  vele  ellentétben  én meg aprócska vagyok és  törékeny. De ez már a múlt, gondolom, mégis sikerült  felnőnöm  valamennyire,  és  belátnom,  hogy  nem  lehetek  mindig mindennek  az  ura. Néha  hagynom  kell,  hogy mások  vigyázzanak  rám, olyanok, akikben megbízhatok. Igen, talán Anitának igaza volt, tényleg felnőttem.
Átkaroltam, hozzásimultam. Bőrének  illata magába fogadott, ellazultam, beleomlottam, és éreztem, ahogy  lényem központjában valami  ideges  csomó mintha  feloldódna.  Olyan  volt, mintha  a  rémült  kis  nyuszi végre hozzábújhatna a félelmetes nagy farkashoz. De ha olyan világ is létezik, ahol a bárány meg az oroszlán  legelészik békésen egymás mellett, akkor ez miért ne létezhetne?
- Ne filozofálj már annyit!- Majd fogta magát, és ahogy voltunk, belépett a kádba. ….


Amikor kioldalaztunk már tisztán és..őőő, energiát cserélve a fürdőből sem tudtam betelni vele. Még volt egy negyed óránk a tanácskozás megkezdéséig, s addig semmilyen döntést nem hozhattam meg Giselle miatt. Most csak az számított, Adam itt van, illetve, hogy mit fogok felvenni.
– Érzem csókodban a hatalom ízét – suttogta, és már csókolt is megint. El sem eresztett, szája szorosan forrt az enyémre, és az energiája már áramlott  is belém. Minden pórusából szivárgott belém, ahogy ölelt,  a bőre  teljes  felületéből  lüktetett  át a  tagjaimba, míg végül megéreztem az erdő főszeres  illatát, fenyő, bomló avar és a ős idők illatát. Hazataláltam.

22. fejezet

22. fejezet
Serena

- Hát megtörtént- suttogtam magamban. A szobámban a fésülködő asztalomnál ültem. Vajon tényleg képesek lesznek mindarra, amit a sors elrendelt nekik? Meghagyják nekem a lakosztályomat, a büszkeségemet? Genetikailag nem vagyok Meredith Rose anyja, nem tartozik nekem semmivel.
- Orákulum- kiáltottam bele a csöndben. A tükörben lassan körvonalazódott egy öreg hölgy alakja. Ők öregednek, mi nem. Mi szépek maradunk, ők nem. De, néha az az érzésem, sokkal bölcsebbek is, magukkal hordozzák az elmúlást is, nem csak az életet.
- Serena- biccentett felém.
- Mennyi időm van hátra?- tudtam, ha megfordulok, nem fogok semmit látni, csak a tükrön keresztül láthatom. Kicsit tart tőlem.
- Furcsa, amikor utoljára itt jártam, több mint harminc éve, azt mondtad, ha még egyszer a szemed elé kerülök, megölsz, s most a tanácsomat kéred?
- Bocsáss meg, fiatal voltam, s naiv - erre ő felnevetett.
- Meredith már most jó örökösöd, s Adam az is lesz, ha mellette marad.
- Meredith Rose nem hercegnő. Az én lányom meghalt. Ő csak egy test, mely hordozza az erejét . - kiabáltam. Ameddig be nem végeztetett, ameddig Meredith Rose-nak el nem mondta az Orákulum, hogy Camilla meghalt, nem volt erről tudomásom. De most… A lányom halott. Vége.- Nekem a lányom kell, nem az ereje!
- A lányod lassan húsz éve meghalt. Ahogy az erőtök is haldoklik. Csak te maradták a piramis csúcsán, ami nem elegendő a népednek, a népeidnek.
- Nekem csak egy népem van.
- Meredith gyermekének is egy lesz, de kétszer akkora. - a düh tombolt bennem, Meredith Rose nem a királyi család tagja, s sosem lesz az.
- Akkor vagy te, vagy ők meg fogtok halni.
- Mikor?
- Amint megtudod.
- Ezzel mit akarsz mondani, banya?
- Amint elhatároztad magad, hogy megölöd a saját lányodat, a saját testvéredet.
- Takarodj- ordítottam, s a tükörhöz vágtam a fésűmet, ami apró darabokra hullott szét. Ott ültem a szilánkok között, arra várva mikor keres fel engem valaki, hogy a lányom erejével meggyilkoljon, vagy hogy én meggyilkoljam őt.


…
-Christopher, itt vagy drágám?- néztem be a Kristály terembe. Amióta megtámadtak minket a lázongók, mindig itt van, s társaival próbálja menteni a menthetőt.
- Serena, mondtam, hogy Camillával hagyjátok el palotát, költözzetek át a Földre…- de én közbe vágtam.
- A királynőjük vagyok, az a dolgom, hogy itt legyek.
- De anya is. - fogta meg az államat.
- Camilla már biztonságban van- kezemet az arcomon lévő kezére raktam- s ott is marad, ameddig biztonságos nem lesz az udvar.
- Hol van?
- Nem tudom, de így védhetjük csak meg. - láttam a bánatot a férjem szemében. - mindenki más úgy tudja, csak egy hét múlva küldöm el, így a legbiztonságosabb. - Én is rosszul éreztem magam egyetlen gyermekem elvesztése miatt, de ha mi meg is halunk, ő élhet.
- Szerinted meg tudná ölni a saját unokahúgát?- kérdeztem egy idő után Christ. Amikor nekidőltem a mellkasának, s ő végig simított a hátamon, úgy éreztem, minden rendbe jöhet. Ő az én társam, a másik felem, és olyan erős, és határozott. Egy isten.
- Sajnálom- csókolta meg a fejem búbját. Így álltunk volna még egy darabig, de Adrian félbeszakított minket.
- Elnézést, Chirstopher, ezt látnod kell- majd magával vitte az én egyetlen reményemet. A reményt, hogy az életem lehet jobb is.
S a férjemet akkor láttam utoljára.
…

- Fiatal voltam, és szerelmes- suttogtam magamban. Pont mint Meredith Rose. Én jó királynő voltam, de a gyászom elvette az eszem. Lassan felálltam a romok közül, s körbenéztem. Ez nem én vagyok. Ez az öcsém lenne. Az ajtóra pillantottam, nagy volt a kísértés, hogy örökre bezárjam magam ide, mint az Orákulum a Nyugati toronyba. Megráztam a fejem, és elindultam az edzőterem felé, hogy beszéljek a trónfosztómmal. Csinálhatjuk ezt békésen, és nem annyira békésen, s én nem szeretném még egy háborúnak kitenni a népemet, még egy olyannak, amely miattam tör ki.
Ahogy kiléptem az ajtón, rögtön ezernyi kérdést intéztem hozzám;
- Valami baj van Felség?
- Hozhatok valamit, Felség?
- Kit hívassak ide?
Amikor megpillantottam Emma Liliant, magamhoz intettem, s ő alázatosan hajbókolt előttem.
- Rakass rendet a lakosztályomba- ő még egyszer meghajolt, majd lassan hátrálva beindította a gépezetet. Egyre jobban éreztem Camilla erejét, már felismertem, hiába halványította el valaki másnak teste. Ahogy Meredith Rose tudomást szerzett a jövőéről, s a benne lakozó erőről, az nőni kezdett, bár ő ezt még nem tudhatta, az erő önálló és élő. Ahogy végig sétáltam a folyosókon mindenki ledermedten nézett rám. Rég jártam erre nappal.
Éjszaka néha erre sétálgatok, s hallgatom a szobákból jövő sóhajokat, ki nem mondott imákat és kacajokat.
Amikor az edző teremhez értem, megláttam Meredith Rose-t és még sem őt. Felnőtt, láttam az aurájában a változást, érettebb, tapasztaltabb, és megfontoltabb lett. Ruházata, tetoválása azt árulta el, hogy Lent olyan képzésben vett részt, amitől megakartam volna óvni őt még egy darabig. Épp Anita Kate öleléséből bontakozott ki. Sokan gyűltek még oda, de a szűk körben a legjobb katonáim álltak, Edward, Mason, Sophie Anna, Anita Kate és a jövőbeli hercegné hitvesével.
Eljött az én időm.
- Serena- lepődött meg Mason – jó téged újra látni- üdvözölt- Jó színben vagy!
- Cupidok reménysége, jó apád és te rég nem látogattatok meg- karoltam bele, mikor elém sietett, mindezt a legszebb mosolyommal. A világ nem változik, minden az udvari hazugságokról szól. Az igazság fájdalmas, azt azért még sem kérdezhetem meg, hogy épp most hány szeretőt tart a jó öreg Cupido.
- Gyermekeim- tártam szét színpadiasan a kezem, miközben Meredith Rose-sal folyamatosan tartottam a szemkontaktust. Félt tőlem, félt hogy csak harccal tudja bevégezni a sorsát. Féltette a meg nem fogant gyermekét, eddig én voltam a biztonsági hálója és most csalódott bennem. Túl sok, intenzív érzés kavarog benne, túl emberi.
- Meredith Rose- bólintottam egyet felé- hát visszatértél!- léptem felé közelebb.
- Felség- bókolt előttem egyet. Arcán ott volt a tetoválás, igazi harcos lett belőle, s ha a gyermeke megfogan, s a Birodalmak egyesülnek, senkit sem fog érdekelni, hogy azt a tetoválást a Sötét erők égették bele a bőrébe és a lelkébe. Akkor már Birodalmi lesz, azt fogja tanúsítani, hogy egy igazi harcos. De amíg ez be nem következik, olyan hatalma és tekintélye lesz Lent, amit én sosem kaptam meg.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszavonuljunk - mosolyom még mindig tökéletes volt, bár a fáradság úrrá lett rajtam, nem akartam mást, mint azt a békét meglelni, amit csak Chris halála előtt érezhettem, a karjaiban.
- Felség- kezdett bele- én, én sajnálom. - értettem mire gondol, a családom elvesztésére, a trón elhagyására, arra hogy úgy érzi, muszáj ezt megtennie egy nagyobb jó érdekében. A varázs érdekében, s ez által a népemért.
- Sose tedd- suttogtam- főleg nem ilyen nyíltan- egy kis mosolyt eresztettem felé- tanítani foglak, hogy mire megérkezik az unokánk, olyan anyja lehess, aki minden tudását átadhatja a lányának. – Ő ezen teljesen ledöbbent. Rájöttem, belefáradtam az állandó hadakozásba. Eleget kell még harcolnunk a Lentiekkel, mire kompromisszumra jutunk velük. - Az összes erő, amely benned fellelhető vagy Camillától van, vagy az Új szelek ereje, melyet csak te ismersz. Nem lesz nehéz kiismerned magad. – egy bólintással jelezte, mindent megértett, szavak nélkül is - Adam, te is tarts velünk, ez a te harcod is lesz. - Ők egymásra néztek, s ugyanabban a pillanatban nyúltak egymásért. Adam gondolatolvasó, Meredith Rose pedig egyre több varázslatot használ a saját tudta nélkül. Gyors búcsút mondtak a többieknek, majd követtek engem. Amilyen méltóságteljesen jöttem idefele, ugyanazt a tiszteletet éreztem most is. Amikor a lakosztályomhoz értünk, a másik bejáraton mentünk be, hogy ne lássák, mekkora rombolást okoztam, alig egy órája. Mikor beléptünk a nappalimba,intettem a személyzetnek, hogy távozzanak, s ők ezt a legnagyobb csendben meg is tették.
- Lányomként mutatlak majd be. Az embernek nem kell tudnia róla, hogy feleslegen dolgoztak az elmúlt húsz évben. - majd tovább folytattam a csevegős hangomon- Teát?- Meredith Rose az ajtóban állt, mint egy igazi testőr, karját keresztbe fogta, úgy hunyorgott rám. - Igen, köszönöm, de… miért?- én ráemeltem a tekintetemet, s vártam, hogy fejezze ki magát jobban. Ő nagy levegőt vett ,s folytatta- meséljen el mindent, részletesen, s ne hazudjon- azokkal a szemekkel ölni tudott volna, majd mint amit sosem felejt el, hozzátoldotta azt, hogy – Felség. -
- Majd én elkészítem a teát- kapott hirtelen észbe Adam, s a konyhapult felé vette az irányt, de azért hallótávolságon belül maradt.

- Kezdem a legelején, a szüleimnél. – sóhajtottam, majd leültem a díványra- Kérlek, foglalj helyet- ő csak biccentett egyet, de ott maradt, ahol volt, így folytattam- Amikor elég idős voltam ahhoz, hogy rájöjjek, a király és a királyné is csak ember, magyarul akkor, amikor elkezdtem kamaszodni, úgy hatvan- hetven éve, rájöttem, hogy apámnak szeretője van, aki nap mint nap megfordul az udvarnál. Anyámnak is volt egy igazi szerelme, akit elvesztett még fiatalon, s ezt sosem heverte ki. Született egy féltestvérem, aki itt nevelkedett, bár igényt nem nyújthatott be a trónra, hisz nem törvényes gyermek volt, de anyám a gyerek előtt sosem tette szóvá, hogy zavarná. A testvérem kitanult mindent, hogy az udvar tagja lehessen, s jó úton haladt, hogy a testőrség vezetőjévé nevezzék ki, bár mondanom sem kell, voltak nála jobbak, tehetségesebbek, de mindenki tudott róla, hogy milyen vér is csörgedezik az ereiben. Ugye az öröklés úgy megy, hogyha az idősebb gyerek lány, akkor ő lesz a Fény királynője, s a választott férje a Sötétség ura, és ha az örökös fiú, akkor ő lesz a Sötétség királya, s a királynéja pedig a Fény asszonya. Nálunk ugye én voltam az idősebb, meg a törvényesebb is, s a nemesség fiataljai közül már kamasz koromban is igen nagy szerepet töltött be az életemben Christopher, így nálunk nem voltak szeretők, s titkok, csak a szeretet és a tisztelet. Ám az öcsém, aki inkább apánkkal töltött több időt, mint anyámmal, vagy a saját anyjával, megharagudott rám az eljegyzésem napján. A lány akit szeretett, el szeretett volna jönni az estélyre, de rangban alacsony volt, s apánk sem engedte, először szűk körben akart találkozni a lánnyal. Lényegtelen is, a testvérem megharagudott, s őrjöngeni kezdett. Jól meg voltunk mindig is, de a féltékenység mindig valamilyen szinten ott volt közöttünk. Nem értett egyet a rendszerrel, a nemesség létezésével, amit apánk egész életünkben keményen belénk nevelt. Ő és a kedvese, Holly elszökött, s pár Sötét birodalmi barátjánál addig bujdostak, amíg elegen nem lettek a lázadáshoz. - Meredith Rose ajkai egy O-t formáltak, s Adam már egy ideje csak állt kezében  a kanálkával, a tea már messze volt a forrótól. – Igen, ha úgy nézzük, az én hibám, hogy meghalt a férjem és a lányom. Ha akkor rábeszélem apámat- hangom itt elcsuklott, s Meredith Rose lassan leült a velem szemben lévő díványra.
- A, a maga testvére a lázongók vezetője volt, igaz?- suttogta.
- Még mindig az- szinte leheltem a szavakat- Sajnálom Meredith, sajnálom.  Az öcsémet negyven éve nem láttam, s rá tíz évre az anyja is eltűnt az udvarból. …
- Az az ember, megölte Camillát, Christophert, a népet megtizedelte, egész életembe kísértett az álmaimban, megkínzott..meg…- nem tudta tovább mondani, de nem is kellett, kihasználta Meredith Rose-t, ezt mindannyian tudtuk.
- Az végig tudta, hogy Merry kicsoda, igaz?- kérdezte Adam, megszakítva ezzel a csöndet- a saját unokahúgát úgy tartotta, mint egy vérszajhát- köpte a szavakat, de Meredith Rose csak leintette.
- Genetikailag nem a rokonom. - hát, ez is egy nézőpont. Adam közben észbe kapott, s felszolgálta a teát. Egy darabig csak néztünk magunk elé, majd Meredith Rose lassan a csészéje felé nyúlt.
- Hogy hívják?- a szavai vádlók és ellenségesek voltak.
- Kit?
- A testvérét, az anyját, a szeretőjét, bárkit, akinek köze lehet hozzá. Akitől információt szerezhetek a gyengéiről. Azt most már tudom, ki a testvére, Felség, de…
- Azt is tudjuk, hogy az Orákulum az édesanyja- ült le Adam a kedvese mellé, aki csak bólintott egyet.
- Tudtátok?- csodálkoztam el.
- Az Orákulum hozott vissza minket.
- Azt tudom- sóhajtottam, de ők nem értették- minden orákulumnak van egy feladata, ha meghal, az utódja kapja ezt meg. Olivia, apám  akkori szeretője,  a Birodalom mostani orákuluma is. Feladata eléggé egyértelmű :  az egyensúly. Amint elfoglaljátok a Lenti Birodalmat, és hercegi hitves illetve hercegné lesztek, ez beteljesedik, s Olivia jövőbe látási képessége át száll a legközelebbi női utódba, vagy abba, akit erre kijelöl a jósnő.
- Ugye nem azt akarja mondani, hogy az is én vagyok- nevetett fel idegesen Meredith Rose.
- Reméljük. - sóhajtottam. –Ekkor fura zajt hallottam meg a hátam mögül, s a krómozott fémben megláttam az Orákulum körvonalait.
- Maga mit keres itt?- nézett rá Meredith Rose.
- A végrendeletembe szeretnélek beavatni, ha megengeded, Mary- hajolt meg egy kissé. – Az érdekedet szolgája.
- Hallgatom- Meredith Rose arcára kiült az aggodalom. – Kérem.
- Véletlenül kihallgattam a beszélgetéseteket- Meredith Rose erre csak felhorkantott - Van egy unokám, egy másodunoka testvéred, Mary- itt fújta ki a levegőt- Sosem érdekelt kitől örökölte fehér haját Giselle? - s itt kapott a szívéhez.

- Giselle, mint orákulum- kacaja hideg volt és számító, vagy inkább félelemmel teli. Én  itt már nem kaptam szerepet, ahogy az orákulum sem. Kiöregedtünk.
- Nem kérnék tőled más, mint hogy légy könyörületes a fiammal és az unokámmal. Emlékezz, nélkülem még mindig a fiam kezei között lennél. - hát így állunk, már most zsarolja.
- Maga pedig emlékezzen, hogy ez volt a sorsa, ha nem végezte volna be, átöröklődött volna- csettintett a nyelvével Meredith. Itt én és Adam csak csendes szemlélők voltak, megvívták a saját harcaikat. –
-Gisellbe? Biztos, hogy ekkora feladatot akar bízni az egyetlen unokájára? – sandított rá- mindketten tudjuk, hogy Giselle gyenge, és elvakítja a hatalom, és az amit egész életében beleneveltek. Megölt volna engem, s az egyensúlynak és a világunknak beffelegzett volna, mind ez csak azért, mert maga és a fia ezt fegyverként akarja használni, ellenem és a birodalmak ellen. - miközben ezt mondta, felállt és el kezdett közelíteni a számomra láthatatlan orákulum felé.
- Ne vesszünk el a részletekben, gyermekem. - csitította.
- Hogy hívják?
- Pupil.
- Nos, kedves Pupil remélem hallasz, mert a hagyományőrzők most fogják megkapni az utolsó feladatukat. Élve elkapni téged. - kiáltotta Meredith Rose, s ezzel hadat üzent az utolsó élő rokonomnak. - mert én akarlak megölni.

még még képek:)

Lassan itt a mese vége,  a jövőbe tekintés végett itt van pár kép, húsz év múlváról:)
puszi!

képek

21. fejezet

21. fejezet

Anita

Már több mint fél órája a szobámban vagyok, de Sophie még mindig sehol, lehet hogy történt valami? Ameddig vártam, végig gondoltam a Masonnel való beszélgetésemet. Edwarddal találkozni olyan lenne, mint a szikláról leugrani gumikötél és bármilyen biztosíték nélkül.          
      Aludnom kéne, éjszaka közepe van, de ha lefeküdnék vagy rögtön elnyomna az álom, vagy egész éjszaka csak forgolódnék. Egyik sem tetszik. Megunva a fel és alá járkálást a nappaliba, a konyhába vettem az irányt, takarítani mindig van mit. A mosogatóban állt pár szennyes edény, de ez nem vett el túl sok időt. Amikor a törölgetéssel végeztem, a hűtő felé vettem az irányt, lassan négy napja nem néztem bele, biztos van ami már megromlott, s amúgy is rég sikáltam ki.
Kidobtam a megsavanyodott tejeket, kisikáltam a hűtőt, mindenről elolvastam, mi mire való, mi van benne, majd lesúroltam a gázt és főztem egy erős kávét. Amikor a fürdőhöz értem megfésülködtem, s észre vettem egy két foltot a tükrön, így ezt is kezelésbe vettem, először a csapokat és a tükröt, majd kádat és WC-t súroltam át. Kétszer.
Közben végig azon járt az eszem, hogy hol maradhat Sophie, mi lehet Meredithtel, mit csinálhat Edward.

Ledőltem a kanapémra, kezemben a tejes- csokis kávémmal, s azon kaptam magam, hogy üres a fejem. Se egy kósza gondolat, se egy emlék, amin rághatnám magam. Az asztalomon lévő Cosmo sem tudta elvonni a figyelmemet, pedig ez még egy újabb darab volt. Ott ültem, olyan üresnek éreztem magam, ami megnyugtatott, s egyben meg is rémített.
Felhajtottam az italom maradékát, s magamat sem értve miért, elővettem a régi meg nem kérődött eljegyzési gyűrűmet. Maga az ékszer gyönyörű volt, mint minden erre a célra szolgáló „eszköz”. Ezüst volt az egész, s a foglalatban kimagaslott egy kicsi, sötétzöld drágakő.
Amikor először megtaláltam, felhúztam az ujjamra zokogtam. Akkor hagyott el Mason.
Másodszorra a pszichológusom akadályozott meg abban, hogy beadjam a zaciba.
A harmadik alkalom most van, amikor lehet, hogy minden elölről kezdődik, mert én tényleg szeretném megpróbálni helyrehozni a dolgokat.
- Mason- suttogtam bele a semmibe, annak a személynek a nevét, akiben most egyedül meg tudtam bízni. Rózsaszín fény terítette be a szobámat, mikor megjelent.
- Kicsi tündérem?- vigyorgott rám. Odasétáltam hozzá, s megöleltem.
- Mason… - kezdtem bele- lehet még nekünk …  jövőnk?
- Nina, ne csináld ezt velem- tartott el magától. - Szeretlek, ahányszor meglátogattalak, gyötörtem magam, hogy miért hagytalak el, s ha egy kis esélye lenne annak, hogy mi valaha is újra együtt lehetnénk, visszakérném a gyűrűt, hogy a te szádból hallhassam az igen. - Ez több volt annál, mint amire fel tudtam készülni, olyan vágyakozással és csodálattal pillantott rám, mint még soha.
- Akkor, miért nem teszed?
- Mert te csak akarsz, de már nem szeretsz- ajkai felém közeledtek, és én átadtam magamat az érzésnek.
- Oh, igen, akarlak- suttogtam bele a csókba, és ő, bár mindketten tudtuk, hogy ez a rossz válasz volt, ő készségesen válaszolt a csókomra. Egyre szenvedélyesebben faltuk egymást, közelítve a hálom felé …
Éreztem, hogy a testemet újra kitöltik az érzések, de most nem harag, vagy gyűlölet volt. Meleg volt és csodálatos, még a szívem is belefájdult, jó értelemben. A nyaka köré fontam a karomat és az ajkunk találkozott. Az a csók maga volt a tiszta vágy, édes és boldog. A csók folytatódott és egyre intenzívebb lett. Még mindig tele volt vadsággal, sokkal éhesebb és erősebb volt mint eddig bármikor. Az elektromosság, ami akkor szikrázott közöttünk, amikor én ellöktem magamtól, ő pedig visszarántott, most teljesen körbeölelt minket. Szorosan simultam hozzá, az egyik kezemmel a nyakát öleltem, a másikat a hátára csúsztattam, és olyan hevesen húztam magamhoz, hogy a körmeim gyakorlatilag felszántották a bőrét. A testével nyomott le az ágyra. Kezeit a derekamra tette, majd az egyik lecsúszott, végig a combomon, és a lábamat a saját dereka köré fonta.
Mindketten ugyanakkor húzódtunk el, de mégis olyan közel voltunk egymáshoz. Abban a pillanatban a világon minden csendes volt, de egyben pulzáló is.
– Nem tehetjük…– mondta rekedten.
– Tudom – értettem egyet vele. Pedig mennyire akartam!
Aztán az ajkai újra az enyémen voltak, és tudtam, eljött a pillanat, amikor már nincs visszaút. A testünk összegabalyodott, mégis sikerült levennem róla a kabátot, az inget, majd a saját pólómat is… Bizonyos értelemben hasonlított a közelharchoz, tele volt lángolással és szenvedéllyel. Ezek mind olyan dolgok, amikor az állatias ösztöneink irányítanak minket.
Mégis, ahogy egyre több ruha került le rólunk, több volt, mint állatias ösztön. Édes volt és csodálatos is egyben. Ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy minden kétséget kizáróan szeret engem, jobban, mint bárki mást a világon, hogy én vagyok az ő üdvössége, s akkor beugrott, csak a szemét láttam, semmi mást, ami megegyezett Edward szemével. Őt képzeltem oda Mason helyébe, ahogy ő kényezteti a testemet, s ez baj… mert ez azt is jelentheti, hogy bármennyire próbálom, nem tudok kiszeretni Edwardból. És jaj, szerettem őt. Annyira szerettem, hogy már fájt.
 Pedig Mason tökéletes férj lenne; szeret, elfogad, s én szabadon lehetnék vele, ha már Camilla előkerül.

 Végül minden ruhánk egy kis kupacban végezte a földön, az ő bőre az enyémhez ért, mindent rózsaszín fény volt körbe, és ez több mint elég volt, hogy melegen tartson, kívül- belül. Nem tudtam, hogy hol ér véget az én testem, és hol kezdődik az övé… .

Az ágyamban ébredtem, meztelenül. A bőröm halványrózsaszínben ragyogott, ez van, ha egy cupidoval szeretkezed végig az éjszakát. Élveztem e? Oh, igen. Megbántam e? Kétszeres oh igen. Nem tudom, mekkora sebet ejtettem Masonon ezzel, de máris lelkiismeret furdalásom volt emiatt. El tudtam képzelni vele az életemet, ha kell, le tudtam volna mondani a tanításról is. De a hagyományőrzésről? Ha valóban Meredith Camilla, s nekem már nincs feladatom itt, el tudnék szakadni, háziasszonynak Mason mellé? Kis cupidokat szülnék és vacsorával várnám haza az uramat? Ez lenne a jövőm? Az ő feladata fontosabb, mint az én büszkeségem, ő egy cupido, de… akartam eléggé ezt a jövőképet? Egy biztos, Edwarddal többé nem tudnék együtt dolgozni, egyszerűen nem menne. Egész éjszaka azt képzeltem, ő van mellettem, s a testem minden négyzetcentimétere fájt érte.
Néztem Masont, ahogy alszik mellettem, és éreztem, ahogy körül ölel minket a béke. Mason lett a legjobb barátom, s egy nap alatt el is vesztettem… Láttam ahogy változik a légzése, szemét lassan kinyitja, odahajoltam hozzá, hogy befogjam a szemeimet,
- No de uram, leskelődik?- nevettem, ő erre megragadott, s fölém feküdt s egy csókot nyomott a számra.
- Tudod mit akarok?
- Engem?
- Téged már kipipáltalak- igazi pasi. – edzeni, veled.
- Minek?- ráncoltam a homlokomat.
- Mert úgy akarok rád emlékezni, ahogy a legsexibb vagy, és az reggel van egy jó döngetés után és harc közben.
- Szét fogom rúgni azt a jó kis seggedet- nevettem, majd magamra kapva a felgyűrődött lepedőt, kioldalaztam a szobából.
- Többször láttalak ruha nélkül, mint anyád, nem gondolod, hogy leszokhatnál erről?- kiabálta utánam.
- Nem, nincs elég sötét- majd a fürdő felé vettem az irányt, egy jó zuhany, reggeli, egy kis verekedés, s visszatér a tökéletesen hideg Anita. Érzések nélkül…

A víz épp kellemes volt, se nem túl meleg, se nem túl hideg. Miközben a reggelit csináltam Mason is lefürdött, s hazaugrott  egy melegítőért, mert farmerban nem a legkényelmesebb rúgni. Én a fekete alul kicsit trapézos gatyámat vettem fel egy toppal és a rongyosra használt edző cipőmmel. Ahogy a terem felé sétáltunk, páran megálltak üdvözölni Masont. Amikor a folyosón vártam a tiszteletkörök végét, jutott csak eszembe Merry és Sophie, de abban a pillanatban, nem érdekelt semmi, csak az, hogy hamarosan a testemet újra betelíti az adrenalin. Más már nem érdekelt. Ha lenne valami, szólnának, gondolom. Önző voltam, nagyon de rájöttem, hogy vagy depresszióba zabálom magam pár romantikus orosz meg angol regénnyel, vagy ütök és Masonnal vagyok, kegyetlen és önző vagyok, de életemben talán először éreztem azt, hogy most én vagyok az első. Amikor megpillantottam a pályát rögtön elkezdtem bemelegíteni majd futottam pár kört; imádtam a könyveket, de a bunyó  volt a mindenem. Régen. És most újra.
 Masonnel felálltunk a szabályok szerint s azonnal harci üzemmódba kapcsoltam. Az összes dühömet és csalódottságomat Masonre hárítottam. A pálya a közelharcra volt a legideálisabb, de még így is képes voltam elkerülni őt. Amúgy is a verekedés volt a kedvencem, mert a férfiak, így Mason is nagyobb méreteik miatt nehezen tudták az ütéseket elkerülni és nehezen tudtak félreugrani. Megpróbáltam távol maradni tőle, ennek ellenére megragadott és a falnak vágott. Mégsem éreztem semmit. Újra nekilendültem, támadó magatartást vettem fel. Kitértem a következő támadás elől, bevittem néhány ütést. Kis méretemnek köszönhetően sikerült eltalálni olyan helyen a térdét helyes szögben, amitől simán kiugorna, ha nagyobb erővel vittem be volna. Technikailag megöltem, a lényeg ez volt.
- Egy pont ide öcsi- álltam megint fel a kezdő pozícióba.
- A hátsómról volt szó, én azt védtem- emelte fel a kezét. Visszaálltunk az eredeti helyünkre, úgy gondoltam, hogy most igazán elverem. Ekkor a bejárat mellől egy túl ismerős hang szólalt meg.
- Anita, csak ennyi?- Edward felvágós stílusa csak hab volt a feszültség tortámon.
- Rég edzettem Masonnel, nem akartam kárt tenni benne- kacsintottam az említettre.
- Gyere Edward, nézzük meg, veled milyen a kicsi tündér- kacsintott vissza, jó, ez ütött most. Durván.
- Rendben- sétált felénk, ez nem lehet igaz, ahogy az izmai feszülnek, a haja… amíg nem láttam őt, azt hittem, Mason lehet a jövőm, talán, egyszer. Tévedtem, még mindig teljesen és totálisan oda voltam érte.
- Mit szóltál, ha eszközt is használnánk?
- Mire gondolsz?
- Botok- vigyorogtam el, s felé dobtam egyet. Beálltunk a vonalakhoz, és Mason megütötte a csengőt. Kezdődik.
Felé lendültem remélve, hogy meglepem. De Edwardot nehéz volt meglepni. És gyors is volt. Nagyon gyors. Olyan volt, mintha tudná előre minden lépésem, mielőtt cselekszem. Egy az arcomra mért ütéssel hárított. Tudtam, hogy később ez még fájni fog, de az adrenalintól most nem érdekelt.
Távolból érzékeltem, hogy mások is odagyűltek minket nézni. Edward és én úgymond sztárok voltunk errefelé amikor együtt jártunk edzeni, mindig volt közönségünk. Ez anno egy állandó szórakozást jelentett.
Én csakis Edwardra koncentráltam. Amíg tesztelgettük egymást, támadtunk, védekeztünk, megpróbáltam felidézni mindent, hogy mik a gyengeségei. Arról is próbáltam felidézni mindent, amit róla tudtam. Amikor elkezdtem használni ezt a tudást a harc bonyolulttá vált. Túlságosan jó párosítás voltunk, mindketten túl gyorsak. A szívem vadul vert a mellkasomban, izzadság lepte el a bőrömet.
Aztán végül Edward áttört rajtam. Támadásba lendült, a teljes erejével jött felém. Legnagyobbrészt kivédtem, de olyan erős volt, hogy végül én voltam az, aki megingott az erejétől. Ki is használta a lehetőséget és a földre rántott, megpróbált leszúrni. De nem engedhettem. Így, habár a földre szorított, valahogy sikerült felemelnem a könyökömet és arcon vágtam. Összerezzent, nekem pedig csak ennyi kellett. Fölé kerültem és lefogtam. Próbált lelökni, de én szorosan tartottam, ezalatt próbáltam a szívéhez tartani a botot. De túl erős volt. Biztos voltam benne, hogy sokáig nem tudom lefogni. Aztán pont, ahogy sejtettem, lazult a szorításom, de közben sikerült jó fogást találnom a botomon. Végül pont szívénél találtam el. Sikerült.
Körülöttünk mindenki tapsolt, de én csak Edwardot láttam. Farkasszemet néztünk. Még mindig rajta ültem, a kezem a mellkasán. Mindketten úsztunk a verejtékben és nehezen vettük a levegőt. A szemei büszkeséget sugároztak – és a fenébe, sokkal többet. Olyan közel volt, az egész testem őt akarta, megint úgy gondoltam ő a részem, szükségem van rá, hogy teljes legyek. A levegő köztünk meleg volt és szenvedéllyel teli, ebben a pillanatban bármit megadtam volna, hogy ott feküdhessek vele, hogy érezhessem, ahogy átkarol. A tekintetében láttam, hogy ő is ugyanerre gondol. Ugyan a harc véget ért, de bennem még maradt bőven adrenalinból és az állati ösztönökből.
Aztán egy kéz ragadott meg és Merry felsegített.
- Jó újra itthon- nevetett fel, majd megölelt. Mindent elfelejtettem, ami előtte járt a fejemben, csak Mereditht láttam, aki nem az a kislány volt, akit előtte megismertem, hanem egy kész nő. Egy harcos amazon, akit Adam ölel. Mikor kibontakoztunk az ölelésből suttogva odahajolt hozzám.
- Puccsoltál már meg királynőt?- majd jelentőség teljesen rám nézett. Nah ennél a résznél esett le az állam… .

20. fejezet

20. fejezet
Meredith

- Gyerünk Mary- a nevemet csak úgy köpte, miközben a ruhám alja lángokban állt. A tűzet felhasználva, tenyeremben éreztem, ahogy kezd izzani a tűz bennem, rajtam. Plusz besegített, a Giselle felé irányuló gyűlöletem is, illetve az, hogy a lángokat nem tudja ellenem fordítani, nem úgy mint a vizet.
A szívemben harag gerjedt, mindenki iránt, Giselle volt a fő célpont de ott volt Serena, Anita, Edward is vagy Mark és Emma, de főleg Adam. Haragudtam rájuk, Serenára és a többiekre, mert hazudtak nekem, mert nem jöttek el értem, mert elhallgattak mindent.
 Ha tényleg én vagyok Camilla, miért nem szóltak, miért nem védtek meg jobban? Érzem a fejemben Adamot, mégsem jön el értem. Ekkor már nem csak a kezemből áradt szét a tűz, hanem körbefogta a testemet, de nem égetett, sőt cirógatott, eggyé váltam vele, és Giselle felé akartam irányítani az összes dühömet. A gyűlölet örvénylett bennem, a harag hullámai, melyeket eddig mindig elnyomtam, most felszínre kerültek és tomboltak.
- Dögölj meg- ordítottam, s kiadtam magamból minden erőmet, Giselle mint élő célpont, megdermedve állt előttem- Mindenki…mindenki…-rogytam a földre. Könnyeim nem maradtak. Az utolsó vésztartalékjaimat használtam arra, hogy ne ájuljak el, s tudjak szólni Bonzóéknak, hogy Giselle-t sürgősen vigyék el egy gyógyítóhoz. Éreztem a megpörkölődött hús szagát a teremben. Bár nagy volt bennem a kísértés, hogy csak úgy kisétálok, s hagyom, hogy az égési sérüléseibe ott haljon meg, de egy minimális „jó” mégis csak maradt bennem. Felálltam a poros földről, s elkezdtem döngetni az vastag fa ajtót, ami azért volt bezárva, hogy ki ne szabaduljon a varázslat az edzéseken. Ahogy például most is majdnem megtörtént. Nem rajtam múlt, elhihetitek.
- Giselle kisasszony, - pukedlizett rögtön a bejövő kutya, Daisty, majd undorodva szólított meg- Mary.
- Giselle ma nem volt formában- majd lesétáltam a toronyból, s rögtön a szobám felé vettem az irányt. A régen féltett falakat most már ismerősként köszöntöm. Bár emberi időben nem voltam itt túl sokat, itt lent lassabban telik az idő, Giselle szerint lassan egy éve itt vagyok.  Már majdnem a cellámnál voltam, mikor Artido jött velem szembe.  Mikor rá néztem, hogy köszönjek neki, hirtelen megragadott, s egy sötétebb sarokba taszított.
- Mary, a szemed- arca félelmet és büszkeséget tükrözött. Barátok voltunk, de ő akkor is a másik oldal tanait tartotta szem előtt, s ez így van jól. Nem ismerte a másik világot. A hazug világot? Tényleg az lenne? Én értetlenül ráztam a fejem, nem értettem, mit rontottam el már megint.
- Azt hittem láttad már a tetoválásomat- csodálkoztam el, de Artido megrázta a fejét.
- Vörösen izzik- rázott meg- ezt nem szabad meglátnia Neki, különben megint kísérleti egeret csinál belőled, gyere gyorsan- ragadott kézen, egészen a szobámig. Én szinte öntudatlan állapotban dőltem be az ágyamba, de, nem tudtam elaludni. Szó szerint belsőleg égtem, éreztem a tűzet magamban, ami ki akart törni.

- Mary, miért nem alszol?- nézett be hozzám már harmadszorra Artido
- A mai napon gondolkozom. Ráérsz? Rég beszélgettünk- nyújtottam ki felé a kezemet. Mióta idekerültem, ő az egyetlen barátom.
- Tudod jól, hogy nem lenne illő- de azért beljebb sétált. Nem értettem.
- A birodalom tagja vagy, én meg a szolgálója. – magyarázta, s a tetoválásomra mutatott. A beavatás után, pár „nappal” készítették el, a jobb szemem mellett helyezkedik el, egy nonfiguratív ábra, benne pár cseresznye virággal. Szinte körbe öleli a szememet, s meg kell mondanom, szerintem gyönyörű. Az egész ezüstszínűen csillog, s csak akkor látszik igazán, ha rásüt a nap.
- S az én egyetlen jobb akarom- akaratlanul is elnevettük ezen magunkat.
- Hogy érzed magad?- ült le mellém- hiányoznak?- A szememet szúrták a már nem létező könnyek, bólintottam, s ezzel együtt mondtam ki a teljes hazugságot:
- Nem, az én Uram már nem Serena, ő becsapott, hazudott. - Tudtuk mind a ketten, hogy kihallgatnak minket, így játszottuk a szerepünket. Közben a porba beleírtam azt, ami kikívánkozott, mióta itt vagyok:
egyre kevésbé hallom Adamot.
Artido gyorsan megszorította a kezemet s kisétált a cellámból.
- Jó éjt Mary kisasszony.
- Neked is, Artido.- majd becsapta maga mögött a vasajtómat, s magával vitte minden önbizalmamat is. Az itteni ruhatáramat kezdtem már megszokni, sőt, vannak kedvenc darabjaim is, mint például a bakancsom, vagy az a mini szoknya, amiben egy rejtett tör van. Átvettem a kisestélyimet az alig takaró pizsamámra, és erősen koncentráltam Adamra. Mit csinálhat most? Gondol még néha rám? Hallja a gondolataimat? Látni akartam, érezni a kezének érintését, elmondani neki, hogy még élek. Vajon Ellen babája már a világon van? Anita hogy élte meg az eltűnésemet? Annyi energiát fektetett belém, s én cserben hagytam, Edward meg biztos, hogy magát emészti, ő és Anita sosem adnák fel a keresésemet.
Soha? Serena miért nem segít? Hol van ő most? A birodalma tagja vagyok, miért nem érez? Miért hagy cserben? Mennyi ideje lehetek itt? Egy hét, vagy egy év?
  A könnyeim egyre kevésbe folydogáltak le az arcomon, s engem elnyomott az álom…

Amikor felébredtem, még éjszaka lehetett, mert csak az éjjeli őrök kártyázását lehetett hallani, akik a folyosó elején strázsáltak. Egy furcsa hangra ébredtem fel, amit most hiába kerestem, a sötétben és a csendben nem találtam.
„-Merry, ne ijedj meg, Adam vagyok.”- halottam meg hirtelen a fejemben a hangját, lelkemben ezernyi pillangó repdesett, az ujjaim bizseregni kezdtem, az arcomba vér futott, s úgy nyalábolták a vágy lángjai, mint reggel a tűz a ruhámat, az egész testem remegett érte, s most itt van, a fejemben.
-„Te is hiányoztál”- ajaj, ezt ő mind hallotta, ennyit a büszkeségemről. Bajban vagyok,de ő ezen csak nevetett.  Ahogy meghallottam a nevetését, a gyomrom liftezni kezdett, és egyre jobban azt kívántam, ,soha, soha ne ébredjek fel ebből az álomból.
- „ Hogy kerülsz bele a fejembe? Hogy sikerült? „- Ki is tudja vajon magad vetíteni, vagy csak a fejemben létezik? Álmodom vajon?- imádkoztam, hogy teljes valójában itt lehessen, s megcsíphessen, hogy tudjam, nem álmodom.
-„ Ne sikíts”- majd valaki hátulról elkapta és megcsípte a derekamat, s lehuppant mellém az ágyamra. Itt van, mellettem. Én rávetettem magam, öleltem, olyan szorosan ahogy tudtam, simogattam a haját, a hátát, és ő is ugyanígy tett, amikor megfogalmazódtak bennem a mondatok, a mutató ujját a számra rakta:
.” ne hangosan, mindent hallok, amit gondolsz,tudod jól”
- „ez így nem ér, én miért nem hallok mindent?”
- „mert te lány vagy”- nevetett fel, amitől fel állt a hátamon a szőr. A nevetése felébresztette a pillangókat a hasamban, annyira egy öntelt disznó, s mégis meghalok, egy érintéséért is. Egymással szemben ültünk, csak a kezeink játszottak, némán. Így ültünk percekig, mikor lassan Adam pajzsa lehullott, s beleláthattam az összes gondolatába. Ő is ugyanúgy kívánt engem, mint én őt, egymás érzelmeiben, emlékeiben elveszve ültünk, majd hirtelen az ajkait az enyémhez préselte, és úgy csókolt, mintha több évtizednyi szerelem és vágy töltené be ezt az egy csókot. Az első csókunk, tökéletes volt. A gondolataink nyitottak voltak, így tudtuk, ennek sosem lesz vége, hogy szeretjük egymást, még a másiknál is jobban. Az arcomat tartotta először, majd tovább siklott a karomra, a hátamra, s az ölébe ültetett, amit én készségesen megtettem. Ahol az ujjai érintettek, lángra kapott a bőröm, mint fizikailag, mint metafizikailag. Ahol bőre találkozott az enyémmel apró kis lángnyelvek csaptak fel, hiszen családjában majdnem mindenki tűz jegyű volt. Szerettük, csókoltuk egymást, nem érdekelt abban a pillanatban minket, hogy ha lebukunk, reggel már mindkettőnk feje az Ő trónja felett fog lebegni. Én csak őt láttam. A pizsamám, ami egy alig takaró de annál sexibb kombiné és egy francia bugyi volt, vészesen kezdett felfelé csúszni a kezei alatt, bár az ő pólója már rég a földön pihent, és apró csókokat leheltem a mellére. A lovagló ülésből ledöntöttem az ágyra, és ott kényeztettem ahol csak tudtam. A pizsamámat rajtam hagyva járatta végig a kezét a testemen, és én meg akartam abban a pillanatban gyulladni. Gyengeségemet kihasználva megragadott, és ő került felülre. Farmerja és férfiassága keménysége olyan izgató volt, hogy halk sóhaj hagyta el a számat, s ez észhez térítette Adamot. Sajnos. Gondolataink még mindig össze voltak kapcsolódva, de hiába próbálkoztam, magár húzott, és próbált rávenni, hogy egyenletesen lélegezzek, ami rajta fekve nem volt épp egyszerű.
- „És most?”- kérdezte, hangját elváltoztatta a vágy, hogy ott folytassuk , ahol abbahagytuk. „- Hogy vagy? Mi történt veled egész eddig?”- gondolataiban még egy seregnyi kérdést láthattam, de én nem akartam mást, mint a karjaiban felejteni, de ekkor eszembe jutott, az amitől a legjobban féltem, s valóra vált.
- „ Rossz lettem”- majd gondolatban átküldtem neki a mai vörös szemeimet, a gyűlöletet, amit éreztem… Iránta. Ő magához szorított még jobban, s simogatni kezdte a hátamat.
- „Én próbálkoztam, de Sophie jött rá arra, hogy ezt a kapcsolat köztünk több, mint egyszerű gondolatolvasás, hogy amit érzel…érzünk, az erősebb, mint a tér vagy az idő”- én ezt ennyiben hagytam, és figyeltem szívének kalapálását, és egy rövid pillanatig elgondolkoztam rajta, hogy ki akar e onnan szabadulni? Segíthetnék neki…- ne ez megint csak a manipuláció, annak a jele, hogy túl sok időt töltök Vele.

A folyosó csöndes volt, és mi egymásnak döntve homlokunkat lélegeztünk, és csodáltuk egymást.
-„ Oh, Meredith, haza kell hogy vigyelek, de akkor az oltárig meg nem állunk.”
- „Ez most leánykérés volt?”- nevettem.
- „ Nem, azt rendesen fogom csinálni”- s az agyában körvonalazódtak is a tervek, amit én viccnek hittem, de ő teljesen komolyan gondolta. Gyorsan felhúzta a falat, nehogy meglássam.
-„Meglepetés”- szorította meg a kezemet.
- „Honnan tudod hogy igent fogok mondani?”- húztam fel a szemöldököm. Erre odahajolt a fülemhez, s alig hallhatóan suttogta:
- Mert szeretsz. - én erre csak megütöttem a karját-„öntelt disznó!”- majd megcsókoltam. Annyira természetes volt, mintha mindig ezt csináltuk volna.
-„Látod, megmondtam”- kacsintott rám. Gyorsan témát tereltem, mert már nagyon vörös volt a fejem.
- „ Hogy jutunk haza?”
- „Nos ez a része a bonyolultabb, tekintve, hogy az amit irántad érzek, az hozott ide, de most, hogy már itt vagyunk, öhm..szóval, fogalmam sincs.

- „Mondhatnám, hogy maradjunk itt mindörökké, de nem biztos hogy a háziak értékelnék a gesztust, hogy meginvitáltalak szerény otthonomba.”- nevettem, annyira nem akartam elengedni őt soha, de soha.
- Sokáig várattál minket, fiatalember- halottam meg egy öregasszony hangját a cellám ajtajából, én sietve a hátam mögé akartam rejteni Adamot, de ő pont fordítva gondolta el a szereposztást, így egymás mellett hátráltunk el a szoba végéig.
-„ Ne félts!”- üzentem fejben, nagyon mérges voltam rá, amiért ellökött, ha társak lennénk, egymásnak háttal álltunk volna, így védelmezve a másikat.
- Csak semmi pánik, segíteni jöttem- folytatta az asszony- Ha ugyan, tényleg te vagy Mary.
- Maga ki?
- Én?- nevetett fel- a fiam rémálma, az anyja.
- Kinek az anyja?
- Akinek senki nem tudja, vagy nem meri kimondani a nevét, aki a legkedvesebb szeretőd és egyben a rémálmod volt, tudod e hogy hívják?
- Nem.
Tudod, hogy kiről beszélek?
- Igen, de miért segítene nekem?
- Neked nem, csak nektek. A tűz kezében vagy, igaz fiam?- Adam nem felelt. – hallgatás, beleegyezés, nekem egyre megy. Rég nem jöttem ki az úgy nevezett szobámból, de megérte azt a sok lépcsőt megmászom. - Ahogy ránk nézett, láttam, hogy a szemét valami fehér köd fedi, vak lenne?
- Orákulum vagyok- felelte a nő a ki nem mondott kérdésemre- engem nem érdekel a jó vagy a rossz, csak az egyensúly, amit csak úgy lehet helyrehozni, ha a hercegnő végre elfoglalja a trónját. Serena meg a fiam pedig visszavonul, átadva az új királyi párnak a helyet.
- Mi is ezen vagyunk- dörmögte Adam.
- Tévedsz ifjú barátom, olyan lassan haladtok, hogy azt rossz nézni. – miközben vigyorgott, látszott, hogy több a füle, mint a foga. - Mary, szeretnék veled négyszemközt beszélni, utána, ha megegyezésre jutottunk, segítek titeket hazajuttatni. - halottam Adam gondolatait, ahogy üvölti, hogy csapda, de ha eddig nem ölt meg itt senki, akkor nem egy vak néne fogja megtenni, ha meg igen, akkor az azt bizonyítja, hogy nem vagyok méltó a hagyományőrzésre, se semmire. Az elmúlt időszakban megtanultam, hogy a halál lehet megváltás is, nem csak büntetés.
- Csak gyorsan- bólintottam. Besétált a szobába, s megkereste az ágyamat, majd leült rá, s megütögette maga mellett a helyet- gyere ide, gyermekem- majdnem visszakézből feleltem, hogy nem vagyok én senkije, de illedelmesen, csöndben leültem mellé. Ő megfogta a kezemet, s egy teljesen más világot mutatott nekem… .

Egyedül feküdtem a díványomon, a birodalmi lakásban, hatalmas pocakkal, terhesen. Nem értettem, hogy kerültem ide. Ahogy körbenéztem, megpillantottam egy új ajtót, ami eddig nem volt itt. Lassan felálltam, s kinyitottam az ajtót, egy zöld és rózsaszín szobában találtam magam. Volt itt minden, pelenkázó, bölcső, kiságy és egy pokróccal leterített hintaszék. Az egész mesébe illően gyönyörű volt. Ahogy belehuppantam a székbe, éreztem, otthon vagyok…

 
Egy újabb látomásba csúsztam bele:
… egy négy éves forma kislány kezét fogtam, s szaladunk át a réten, ami televolt ezernyi apró pici pillangóval. Ahogy lassítottunk, az egyik lepke rá szállt,  s a kislány átváltoztatta kékké az amúgy fehér szárnyakat. Mögöttünk egy hang szólalt meg:
- Hercegnő, most már ideje lenne menni- hátra néztem, s egy számomra idegen fiatal lány állt mögöttünk, mosolyogva. Én csak bólintottam, bár nem értettem, miért hív hercegnőnek, hacsak, tényleg én lennék Camilla? Előre lépett, s megfogta a lányom kezét,-  Meredith?- akkor vettem észre, hogy már halványodnak, gyorsan megragadtam a lányok kezét, s ezzel együtt egy másik látomásba csöppentem…

-    - Adam, ezt nem teheted!- kiáltottam a férjem után. Férjem? Te jó ég, mi fog még kiderülni?
- Miért nem? Látnia kell, hogy a világ nem csak lepkékből és varázslatból áll!
- De még csak tizenkét éves!
- De… - visszasétált hozzám, hogy a kezébe vegye az arcomat- azért szeretném, hogy te is velünk gyere, hogy mind a világos, mind a sötét dolgoknál is mindketten ott legyünk. Egyszer ő fog ténylegesen uralkodni, s tudnia kell, hogy a birodalma miként is néz ki, valamint a Sötéteknek is tudniuk kell, elfogadja őket, ahogy te tetted Artidoval. - nézett mélyen a szemembe.  Bár már sok éve voltunk házasok, mégis ugyanúgy kívántuk és szerettük egymást. Megcsókoltam, s bólintottam egyet.
- Igazad van, induljunk…

Mikor kinyitottam a szememet, furcsa volt újra az a sötétség. Megértettem, a sorsnak célja volt azzal, hogy én most itt vagyok, én lennék ténylegesen Camilla, akkor az én kislányom lesz egyszer az uralkodó. Önkéntelenül is a hasamra tettem a kezem, s elmosolyodtam. Egy kislány, haja olyan fekete mint az apjáé, a szemét tőlem örökölte, intenzív méregzöld, ami csak úgy vonzza a tekinteteket. Gyönyörű.
- Nos?- nézett rám Orákulum.
- Én..én vagyok Camilla?- ez volt az első és legfontosabb kérdésem. Mert bár a lány a látomásban hercegnőnek hívott…mégsem tudtam elképzelni.
- Igen is, meg nem is.
- Az hogy lehet?- kérdezte Adam, ott állt felettem, s fogta a vállamat, volt egy olyan érzésem, hogy az egész vetítést ő is látta.
- Amikor Camilla a földre került, meghalt. Valahogy nem bírta el a csöpp lelke a mágia nyomását, egy olyan züllött világban, mint amilyenben éltetek, így az ereje egy része elszállt, egy része viszont egy halandó babába szállt,  aki erős s aki pont te voltál. Már embrióként is olyan karizmával, jellemmel bírtál, ami miatt, az édesanyád nem akart elvetetni, valami hang azt súgta neki, ne tegye – szorította meg a kezemet- te nem lennél tündér, csak egy egyszerű babának születtél, akit az anyja túl fiatalon szült meg, így kirakott egy olyan helyre, ahol gazdagabb emberek járnak - kelnek, s reménykedett, hogy jó helyre kerülsz, s így is lett. - mosolygott- Tamara nagyszerű anya lett, sokszor látogattam meg álmában, elmagyaráztam neki, hogy te különleges vagy, küzdjön érted, s ő megtette.
- Van egy jövendölés, - folytatta - amit az én dédanyám mondott még anno a Sötétség Királyának és a Világosság Királynőjének, Serena és Christopher elődjeinek. A lényege az volt, hogy amikor a család kihalt, két nap múlva támad fel a tűzben újra.
Az akkoriak nem hittek abban, hogy a népes királyi család kihallhat, és féltek is egyben, így ezt nem jegyezték fel, s feledésbe merült. – fejezte be. De én értettem, a két nap, az azt jelenti, hogy két generáció múlva. Akaratlanul megint a hasamra tettem a kezemet,
- A lányom, ő Camilla, igaz?
- S ahogy megfogan, te leszel a törvényes királyné, már ha…
- Ha Serena is úgy akarja- fejezte be mindenki helyett Adam.
- Te pedig, kedves fiam, te lehetsz a királyi férj, ameddig a lányotok nem talál valami marhát, aki elveszi.
- Miért van itt? Ide elzárva?- kérdeztem hirtelen.
- Te talán nem félsz a jövőtől, Mary?
- Én a be nem végzett sorstól jobban félek. A jövő változó, mulandó…
- Okos lányom lettél- simított végig az arcomon. - s most gyermekeim, fogjátok meg a kezemet…
- De hogy?- kérdezte Adam- hogy képes minket úgy kijuttatni, hogy nem veszik észre?
- Az én erőm semleges, fiam- ciccegett a néni- buta, buta ifjú…- hümmögött magában, mintha várna valamire.
- Nos, gyermekeim, várhatunk még itt egy jó darabig, azon gondolkozva, hogy megéri e bízni bennem és megnézhetjük, hogy az a két ütődött kutya, Dasty és Dany, mikor veszik észre ezt a jó képű fiatal embert vagy…- nézett rám sokat mondóan. Igaza volt, most vagy soha.
- Lehetne- kezdtem bele- szóval van még idő, arra, hogy átöltözzem?- tudom, gyermeki gondolat, de nem szerettem volna egy mini pizsiben mutatkozni Serena és az udvar előtt, főleg hogy pár év múlva, a jövő képem szerint szeretném elfoglalni a trónt, ha Serena hagyja…
- Te most ezzel foglalkozol? - ripakodott rám Adam.
- Nem, igaza van a lánynak, így semmiképpen nem mutatkozhat, a végén még azt hiszik, vérszajha lett belőle. - kuncogott a bajsza alatt Orákulum. – De igyekezz, két perc múlva őrségváltás. - Én gyorsan a fa ládához szaladtam a szoba végén, amiben a küzdő sportos cuccaim voltak, s felvettem egy hosszabb, fekete, farmer, mini szoknyát, amiből már nem látszott ki a pizsama alsóm, meg egy nem annyira dekoltált felsőt, pár tört, és egyéb fegyverzetet, hátha szükségem lesz rá, majd gyorsan beleugrottam bakancsaimba, de nem fűztem be, annyi időm most biztos nem lenne. Gyorsan odafutottam Adamékhoz, és megragadtam mindkettőjük kezét.
- Orákulum, ha hazudik, megtalálom.
- Tudom. – sóhajtott egyet, majd egy fénygömböt jelenített meg, ami bekebelezett minket.