20. fejezet
Meredith
- Gyerünk Mary- a nevemet csak úgy köpte, miközben a ruhám alja lángokban állt. A tűzet felhasználva, tenyeremben éreztem, ahogy kezd izzani a tűz bennem, rajtam. Plusz besegített, a Giselle felé irányuló gyűlöletem is, illetve az, hogy a lángokat nem tudja ellenem fordítani, nem úgy mint a vizet.
A szívemben harag gerjedt, mindenki iránt, Giselle volt a fő célpont de ott volt Serena, Anita, Edward is vagy Mark és Emma, de főleg Adam. Haragudtam rájuk, Serenára és a többiekre, mert hazudtak nekem, mert nem jöttek el értem, mert elhallgattak mindent.
Ha tényleg én vagyok Camilla, miért nem szóltak, miért nem védtek meg jobban? Érzem a fejemben Adamot, mégsem jön el értem. Ekkor már nem csak a kezemből áradt szét a tűz, hanem körbefogta a testemet, de nem égetett, sőt cirógatott, eggyé váltam vele, és Giselle felé akartam irányítani az összes dühömet. A gyűlölet örvénylett bennem, a harag hullámai, melyeket eddig mindig elnyomtam, most felszínre kerültek és tomboltak.
- Dögölj meg- ordítottam, s kiadtam magamból minden erőmet, Giselle mint élő célpont, megdermedve állt előttem- Mindenki…mindenki…-rogytam a földre. Könnyeim nem maradtak. Az utolsó vésztartalékjaimat használtam arra, hogy ne ájuljak el, s tudjak szólni Bonzóéknak, hogy Giselle-t sürgősen vigyék el egy gyógyítóhoz. Éreztem a megpörkölődött hús szagát a teremben. Bár nagy volt bennem a kísértés, hogy csak úgy kisétálok, s hagyom, hogy az égési sérüléseibe ott haljon meg, de egy minimális „jó” mégis csak maradt bennem. Felálltam a poros földről, s elkezdtem döngetni az vastag fa ajtót, ami azért volt bezárva, hogy ki ne szabaduljon a varázslat az edzéseken. Ahogy például most is majdnem megtörtént. Nem rajtam múlt, elhihetitek.
- Giselle kisasszony, - pukedlizett rögtön a bejövő kutya, Daisty, majd undorodva szólított meg- Mary.
- Giselle ma nem volt formában- majd lesétáltam a toronyból, s rögtön a szobám felé vettem az irányt. A régen féltett falakat most már ismerősként köszöntöm. Bár emberi időben nem voltam itt túl sokat, itt lent lassabban telik az idő, Giselle szerint lassan egy éve itt vagyok. Már majdnem a cellámnál voltam, mikor Artido jött velem szembe. Mikor rá néztem, hogy köszönjek neki, hirtelen megragadott, s egy sötétebb sarokba taszított.
- Mary, a szemed- arca félelmet és büszkeséget tükrözött. Barátok voltunk, de ő akkor is a másik oldal tanait tartotta szem előtt, s ez így van jól. Nem ismerte a másik világot. A hazug világot? Tényleg az lenne? Én értetlenül ráztam a fejem, nem értettem, mit rontottam el már megint.
- Azt hittem láttad már a tetoválásomat- csodálkoztam el, de Artido megrázta a fejét.
- Vörösen izzik- rázott meg- ezt nem szabad meglátnia Neki, különben megint kísérleti egeret csinál belőled, gyere gyorsan- ragadott kézen, egészen a szobámig. Én szinte öntudatlan állapotban dőltem be az ágyamba, de, nem tudtam elaludni. Szó szerint belsőleg égtem, éreztem a tűzet magamban, ami ki akart törni.
- Mary, miért nem alszol?- nézett be hozzám már harmadszorra Artido
- A mai napon gondolkozom. Ráérsz? Rég beszélgettünk- nyújtottam ki felé a kezemet. Mióta idekerültem, ő az egyetlen barátom.
- Tudod jól, hogy nem lenne illő- de azért beljebb sétált. Nem értettem.
- A birodalom tagja vagy, én meg a szolgálója. – magyarázta, s a tetoválásomra mutatott. A beavatás után, pár „nappal” készítették el, a jobb szemem mellett helyezkedik el, egy nonfiguratív ábra, benne pár cseresznye virággal. Szinte körbe öleli a szememet, s meg kell mondanom, szerintem gyönyörű. Az egész ezüstszínűen csillog, s csak akkor látszik igazán, ha rásüt a nap.
- S az én egyetlen jobb akarom- akaratlanul is elnevettük ezen magunkat.
- Hogy érzed magad?- ült le mellém- hiányoznak?- A szememet szúrták a már nem létező könnyek, bólintottam, s ezzel együtt mondtam ki a teljes hazugságot:
- Nem, az én Uram már nem Serena, ő becsapott, hazudott. - Tudtuk mind a ketten, hogy kihallgatnak minket, így játszottuk a szerepünket. Közben a porba beleírtam azt, ami kikívánkozott, mióta itt vagyok:
egyre kevésbé hallom Adamot.
Artido gyorsan megszorította a kezemet s kisétált a cellámból.
- Jó éjt Mary kisasszony.
- Neked is, Artido.- majd becsapta maga mögött a vasajtómat, s magával vitte minden önbizalmamat is. Az itteni ruhatáramat kezdtem már megszokni, sőt, vannak kedvenc darabjaim is, mint például a bakancsom, vagy az a mini szoknya, amiben egy rejtett tör van. Átvettem a kisestélyimet az alig takaró pizsamámra, és erősen koncentráltam Adamra. Mit csinálhat most? Gondol még néha rám? Hallja a gondolataimat? Látni akartam, érezni a kezének érintését, elmondani neki, hogy még élek. Vajon Ellen babája már a világon van? Anita hogy élte meg az eltűnésemet? Annyi energiát fektetett belém, s én cserben hagytam, Edward meg biztos, hogy magát emészti, ő és Anita sosem adnák fel a keresésemet.
Soha? Serena miért nem segít? Hol van ő most? A birodalma tagja vagyok, miért nem érez? Miért hagy cserben? Mennyi ideje lehetek itt? Egy hét, vagy egy év?
A könnyeim egyre kevésbe folydogáltak le az arcomon, s engem elnyomott az álom…
Amikor felébredtem, még éjszaka lehetett, mert csak az éjjeli őrök kártyázását lehetett hallani, akik a folyosó elején strázsáltak. Egy furcsa hangra ébredtem fel, amit most hiába kerestem, a sötétben és a csendben nem találtam.
„-Merry, ne ijedj meg, Adam vagyok.”- halottam meg hirtelen a fejemben a hangját, lelkemben ezernyi pillangó repdesett, az ujjaim bizseregni kezdtem, az arcomba vér futott, s úgy nyalábolták a vágy lángjai, mint reggel a tűz a ruhámat, az egész testem remegett érte, s most itt van, a fejemben.
-„Te is hiányoztál”- ajaj, ezt ő mind hallotta, ennyit a büszkeségemről. Bajban vagyok,de ő ezen csak nevetett. Ahogy meghallottam a nevetését, a gyomrom liftezni kezdett, és egyre jobban azt kívántam, ,soha, soha ne ébredjek fel ebből az álomból.
- „ Hogy kerülsz bele a fejembe? Hogy sikerült? „- Ki is tudja vajon magad vetíteni, vagy csak a fejemben létezik? Álmodom vajon?- imádkoztam, hogy teljes valójában itt lehessen, s megcsíphessen, hogy tudjam, nem álmodom.
-„ Ne sikíts”- majd valaki hátulról elkapta és megcsípte a derekamat, s lehuppant mellém az ágyamra. Itt van, mellettem. Én rávetettem magam, öleltem, olyan szorosan ahogy tudtam, simogattam a haját, a hátát, és ő is ugyanígy tett, amikor megfogalmazódtak bennem a mondatok, a mutató ujját a számra rakta:
.” ne hangosan, mindent hallok, amit gondolsz,tudod jól”
- „ez így nem ér, én miért nem hallok mindent?”
- „mert te lány vagy”- nevetett fel, amitől fel állt a hátamon a szőr. A nevetése felébresztette a pillangókat a hasamban, annyira egy öntelt disznó, s mégis meghalok, egy érintéséért is. Egymással szemben ültünk, csak a kezeink játszottak, némán. Így ültünk percekig, mikor lassan Adam pajzsa lehullott, s beleláthattam az összes gondolatába. Ő is ugyanúgy kívánt engem, mint én őt, egymás érzelmeiben, emlékeiben elveszve ültünk, majd hirtelen az ajkait az enyémhez préselte, és úgy csókolt, mintha több évtizednyi szerelem és vágy töltené be ezt az egy csókot. Az első csókunk, tökéletes volt. A gondolataink nyitottak voltak, így tudtuk, ennek sosem lesz vége, hogy szeretjük egymást, még a másiknál is jobban. Az arcomat tartotta először, majd tovább siklott a karomra, a hátamra, s az ölébe ültetett, amit én készségesen megtettem. Ahol az ujjai érintettek, lángra kapott a bőröm, mint fizikailag, mint metafizikailag. Ahol bőre találkozott az enyémmel apró kis lángnyelvek csaptak fel, hiszen családjában majdnem mindenki tűz jegyű volt. Szerettük, csókoltuk egymást, nem érdekelt abban a pillanatban minket, hogy ha lebukunk, reggel már mindkettőnk feje az Ő trónja felett fog lebegni. Én csak őt láttam. A pizsamám, ami egy alig takaró de annál sexibb kombiné és egy francia bugyi volt, vészesen kezdett felfelé csúszni a kezei alatt, bár az ő pólója már rég a földön pihent, és apró csókokat leheltem a mellére. A lovagló ülésből ledöntöttem az ágyra, és ott kényeztettem ahol csak tudtam. A pizsamámat rajtam hagyva járatta végig a kezét a testemen, és én meg akartam abban a pillanatban gyulladni. Gyengeségemet kihasználva megragadott, és ő került felülre. Farmerja és férfiassága keménysége olyan izgató volt, hogy halk sóhaj hagyta el a számat, s ez észhez térítette Adamot. Sajnos. Gondolataink még mindig össze voltak kapcsolódva, de hiába próbálkoztam, magár húzott, és próbált rávenni, hogy egyenletesen lélegezzek, ami rajta fekve nem volt épp egyszerű.
- „És most?”- kérdezte, hangját elváltoztatta a vágy, hogy ott folytassuk , ahol abbahagytuk. „- Hogy vagy? Mi történt veled egész eddig?”- gondolataiban még egy seregnyi kérdést láthattam, de én nem akartam mást, mint a karjaiban felejteni, de ekkor eszembe jutott, az amitől a legjobban féltem, s valóra vált.
- „ Rossz lettem”- majd gondolatban átküldtem neki a mai vörös szemeimet, a gyűlöletet, amit éreztem… Iránta. Ő magához szorított még jobban, s simogatni kezdte a hátamat.
- „Én próbálkoztam, de Sophie jött rá arra, hogy ezt a kapcsolat köztünk több, mint egyszerű gondolatolvasás, hogy amit érzel…érzünk, az erősebb, mint a tér vagy az idő”- én ezt ennyiben hagytam, és figyeltem szívének kalapálását, és egy rövid pillanatig elgondolkoztam rajta, hogy ki akar e onnan szabadulni? Segíthetnék neki…- ne ez megint csak a manipuláció, annak a jele, hogy túl sok időt töltök Vele.
A folyosó csöndes volt, és mi egymásnak döntve homlokunkat lélegeztünk, és csodáltuk egymást.
-„ Oh, Meredith, haza kell hogy vigyelek, de akkor az oltárig meg nem állunk.”
- „Ez most leánykérés volt?”- nevettem.
- „ Nem, azt rendesen fogom csinálni”- s az agyában körvonalazódtak is a tervek, amit én viccnek hittem, de ő teljesen komolyan gondolta. Gyorsan felhúzta a falat, nehogy meglássam.
-„Meglepetés”- szorította meg a kezemet.
- „Honnan tudod hogy igent fogok mondani?”- húztam fel a szemöldököm. Erre odahajolt a fülemhez, s alig hallhatóan suttogta:
- Mert szeretsz. - én erre csak megütöttem a karját-„öntelt disznó!”- majd megcsókoltam. Annyira természetes volt, mintha mindig ezt csináltuk volna.
-„Látod, megmondtam”- kacsintott rám. Gyorsan témát tereltem, mert már nagyon vörös volt a fejem.
- „ Hogy jutunk haza?”
- „Nos ez a része a bonyolultabb, tekintve, hogy az amit irántad érzek, az hozott ide, de most, hogy már itt vagyunk, öhm..szóval, fogalmam sincs.
- „Mondhatnám, hogy maradjunk itt mindörökké, de nem biztos hogy a háziak értékelnék a gesztust, hogy meginvitáltalak szerény otthonomba.”- nevettem, annyira nem akartam elengedni őt soha, de soha.
- Sokáig várattál minket, fiatalember- halottam meg egy öregasszony hangját a cellám ajtajából, én sietve a hátam mögé akartam rejteni Adamot, de ő pont fordítva gondolta el a szereposztást, így egymás mellett hátráltunk el a szoba végéig.
-„ Ne félts!”- üzentem fejben, nagyon mérges voltam rá, amiért ellökött, ha társak lennénk, egymásnak háttal álltunk volna, így védelmezve a másikat.
- Csak semmi pánik, segíteni jöttem- folytatta az asszony- Ha ugyan, tényleg te vagy Mary.
- Maga ki?
- Én?- nevetett fel- a fiam rémálma, az anyja.
- Kinek az anyja?
- Akinek senki nem tudja, vagy nem meri kimondani a nevét, aki a legkedvesebb szeretőd és egyben a rémálmod volt, tudod e hogy hívják?
- Nem.
Tudod, hogy kiről beszélek?
- Igen, de miért segítene nekem?
- Neked nem, csak nektek. A tűz kezében vagy, igaz fiam?- Adam nem felelt. – hallgatás, beleegyezés, nekem egyre megy. Rég nem jöttem ki az úgy nevezett szobámból, de megérte azt a sok lépcsőt megmászom. - Ahogy ránk nézett, láttam, hogy a szemét valami fehér köd fedi, vak lenne?
- Orákulum vagyok- felelte a nő a ki nem mondott kérdésemre- engem nem érdekel a jó vagy a rossz, csak az egyensúly, amit csak úgy lehet helyrehozni, ha a hercegnő végre elfoglalja a trónját. Serena meg a fiam pedig visszavonul, átadva az új királyi párnak a helyet.
- Mi is ezen vagyunk- dörmögte Adam.
- Tévedsz ifjú barátom, olyan lassan haladtok, hogy azt rossz nézni. – miközben vigyorgott, látszott, hogy több a füle, mint a foga. - Mary, szeretnék veled négyszemközt beszélni, utána, ha megegyezésre jutottunk, segítek titeket hazajuttatni. - halottam Adam gondolatait, ahogy üvölti, hogy csapda, de ha eddig nem ölt meg itt senki, akkor nem egy vak néne fogja megtenni, ha meg igen, akkor az azt bizonyítja, hogy nem vagyok méltó a hagyományőrzésre, se semmire. Az elmúlt időszakban megtanultam, hogy a halál lehet megváltás is, nem csak büntetés.
- Csak gyorsan- bólintottam. Besétált a szobába, s megkereste az ágyamat, majd leült rá, s megütögette maga mellett a helyet- gyere ide, gyermekem- majdnem visszakézből feleltem, hogy nem vagyok én senkije, de illedelmesen, csöndben leültem mellé. Ő megfogta a kezemet, s egy teljesen más világot mutatott nekem… .
Egyedül feküdtem a díványomon, a birodalmi lakásban, hatalmas pocakkal, terhesen. Nem értettem, hogy kerültem ide. Ahogy körbenéztem, megpillantottam egy új ajtót, ami eddig nem volt itt. Lassan felálltam, s kinyitottam az ajtót, egy zöld és rózsaszín szobában találtam magam. Volt itt minden, pelenkázó, bölcső, kiságy és egy pokróccal leterített hintaszék. Az egész mesébe illően gyönyörű volt. Ahogy belehuppantam a székbe, éreztem, otthon vagyok…
Egy újabb látomásba csúsztam bele:
… egy négy éves forma kislány kezét fogtam, s szaladunk át a réten, ami televolt ezernyi apró pici pillangóval. Ahogy lassítottunk, az egyik lepke rá szállt, s a kislány átváltoztatta kékké az amúgy fehér szárnyakat. Mögöttünk egy hang szólalt meg:
- Hercegnő, most már ideje lenne menni- hátra néztem, s egy számomra idegen fiatal lány állt mögöttünk, mosolyogva. Én csak bólintottam, bár nem értettem, miért hív hercegnőnek, hacsak, tényleg én lennék Camilla? Előre lépett, s megfogta a lányom kezét,- Meredith?- akkor vettem észre, hogy már halványodnak, gyorsan megragadtam a lányok kezét, s ezzel együtt egy másik látomásba csöppentem…
- - Adam, ezt nem teheted!- kiáltottam a férjem után. Férjem? Te jó ég, mi fog még kiderülni?
- Miért nem? Látnia kell, hogy a világ nem csak lepkékből és varázslatból áll!
- De még csak tizenkét éves!
- De… - visszasétált hozzám, hogy a kezébe vegye az arcomat- azért szeretném, hogy te is velünk gyere, hogy mind a világos, mind a sötét dolgoknál is mindketten ott legyünk. Egyszer ő fog ténylegesen uralkodni, s tudnia kell, hogy a birodalma miként is néz ki, valamint a Sötéteknek is tudniuk kell, elfogadja őket, ahogy te tetted Artidoval. - nézett mélyen a szemembe. Bár már sok éve voltunk házasok, mégis ugyanúgy kívántuk és szerettük egymást. Megcsókoltam, s bólintottam egyet.
- Igazad van, induljunk…
Mikor kinyitottam a szememet, furcsa volt újra az a sötétség. Megértettem, a sorsnak célja volt azzal, hogy én most itt vagyok, én lennék ténylegesen Camilla, akkor az én kislányom lesz egyszer az uralkodó. Önkéntelenül is a hasamra tettem a kezem, s elmosolyodtam. Egy kislány, haja olyan fekete mint az apjáé, a szemét tőlem örökölte, intenzív méregzöld, ami csak úgy vonzza a tekinteteket. Gyönyörű.
- Nos?- nézett rám Orákulum.
- Én..én vagyok Camilla?- ez volt az első és legfontosabb kérdésem. Mert bár a lány a látomásban hercegnőnek hívott…mégsem tudtam elképzelni.
- Igen is, meg nem is.
- Az hogy lehet?- kérdezte Adam, ott állt felettem, s fogta a vállamat, volt egy olyan érzésem, hogy az egész vetítést ő is látta.
- Amikor Camilla a földre került, meghalt. Valahogy nem bírta el a csöpp lelke a mágia nyomását, egy olyan züllött világban, mint amilyenben éltetek, így az ereje egy része elszállt, egy része viszont egy halandó babába szállt, aki erős s aki pont te voltál. Már embrióként is olyan karizmával, jellemmel bírtál, ami miatt, az édesanyád nem akart elvetetni, valami hang azt súgta neki, ne tegye – szorította meg a kezemet- te nem lennél tündér, csak egy egyszerű babának születtél, akit az anyja túl fiatalon szült meg, így kirakott egy olyan helyre, ahol gazdagabb emberek járnak - kelnek, s reménykedett, hogy jó helyre kerülsz, s így is lett. - mosolygott- Tamara nagyszerű anya lett, sokszor látogattam meg álmában, elmagyaráztam neki, hogy te különleges vagy, küzdjön érted, s ő megtette.
- Van egy jövendölés, - folytatta - amit az én dédanyám mondott még anno a Sötétség Királyának és a Világosság Királynőjének, Serena és Christopher elődjeinek. A lényege az volt, hogy amikor a család kihalt, két nap múlva támad fel a tűzben újra.
Az akkoriak nem hittek abban, hogy a népes királyi család kihallhat, és féltek is egyben, így ezt nem jegyezték fel, s feledésbe merült. – fejezte be. De én értettem, a két nap, az azt jelenti, hogy két generáció múlva. Akaratlanul megint a hasamra tettem a kezemet,
- A lányom, ő Camilla, igaz?
- S ahogy megfogan, te leszel a törvényes királyné, már ha…
- Ha Serena is úgy akarja- fejezte be mindenki helyett Adam.
- Te pedig, kedves fiam, te lehetsz a királyi férj, ameddig a lányotok nem talál valami marhát, aki elveszi.
- Miért van itt? Ide elzárva?- kérdeztem hirtelen.
- Te talán nem félsz a jövőtől, Mary?
- Én a be nem végzett sorstól jobban félek. A jövő változó, mulandó…
- Okos lányom lettél- simított végig az arcomon. - s most gyermekeim, fogjátok meg a kezemet…
- De hogy?- kérdezte Adam- hogy képes minket úgy kijuttatni, hogy nem veszik észre?
- Az én erőm semleges, fiam- ciccegett a néni- buta, buta ifjú…- hümmögött magában, mintha várna valamire.
- Nos, gyermekeim, várhatunk még itt egy jó darabig, azon gondolkozva, hogy megéri e bízni bennem és megnézhetjük, hogy az a két ütődött kutya, Dasty és Dany, mikor veszik észre ezt a jó képű fiatal embert vagy…- nézett rám sokat mondóan. Igaza volt, most vagy soha.
- Lehetne- kezdtem bele- szóval van még idő, arra, hogy átöltözzem?- tudom, gyermeki gondolat, de nem szerettem volna egy mini pizsiben mutatkozni Serena és az udvar előtt, főleg hogy pár év múlva, a jövő képem szerint szeretném elfoglalni a trónt, ha Serena hagyja…
- Te most ezzel foglalkozol? - ripakodott rám Adam.
- Nem, igaza van a lánynak, így semmiképpen nem mutatkozhat, a végén még azt hiszik, vérszajha lett belőle. - kuncogott a bajsza alatt Orákulum. – De igyekezz, két perc múlva őrségváltás. - Én gyorsan a fa ládához szaladtam a szoba végén, amiben a küzdő sportos cuccaim voltak, s felvettem egy hosszabb, fekete, farmer, mini szoknyát, amiből már nem látszott ki a pizsama alsóm, meg egy nem annyira dekoltált felsőt, pár tört, és egyéb fegyverzetet, hátha szükségem lesz rá, majd gyorsan beleugrottam bakancsaimba, de nem fűztem be, annyi időm most biztos nem lenne. Gyorsan odafutottam Adamékhoz, és megragadtam mindkettőjük kezét.
- Orákulum, ha hazudik, megtalálom.
- Tudom. – sóhajtott egyet, majd egy fénygömböt jelenített meg, ami bekebelezett minket.
