13. fejezet

13. fejezet

Meredith

Az Adammal való incidens sorozat teljesen kikészített, nyári szünet lévén, sokkal többet vagyok már „fent”, mint az elején, így olyan kiképzés sorozatban vehettem részt, amire még gondolni sem mertem volna. Gyönyörű lilás zöld szárnyaim lettek, amik sokkal könnyebbek, mint álmaimban voltak.
    Az efféle víziók már teljesen megszűntek, a hatalom kihasználata elkergeti a rossz álmokat, így mondta Anita, mikor szóba hoztam. Csak ő tud mindenről, vagyis…  azt mondtam neki, hogy a kocsmás álmok is kimaradoztak, amikor ez nem igaz. Hasonló intenzitással jelentkeznek, mint eddig. Ő ott van, iszunk párat, és én nem érzem ott és akkor ezt rossznak, mindent megbeszélhetek vele. Visszatekintve? Egy büdös céda vagyok.
   Lucas karjaiban, ahogy a lépcsőn támogatott fel, otthon éreztem magam, mintha megérkeztem volna, egy hosszú út után. Meleg, és kellemes.  És a szemei, mint az ég, a cinke tolla, a szabadság…
- Merry, a kezedet- halottam a távolban a hangját. Nem tudtam ezt mire vélni,  miért kell neki a kezem? Próbáltam rá fokuszálni, de azt hiszem… nem tudom.
- Szép volt öcsém, lesokkoltad, tiszta kába. Merry, ki kell nyitnod az ajtód- mintha rám nézne valaki, szemei,mint két kék madárka. Szabadság, a szeme a kiutat tükrözi.
- Se… segí..gíts- suttogtam, majd elsötétült a világ…

Lebegés.
Talán ez a legjobb szó, amit erre az érzésre használnék.
Mint, mikor a víz alá buksz, és csak vagy, míg a levegőd kitart. A másik estehetőség, az, hogy bár az agyad kézzel-  lábbal ellenkezik, a végtagjaid fel felé akarnak törni, de te lent maradsz a mélyben. Belefáradtál a kapálózásba, az értelmetlen, semmirevalóságba.  . „Az elme számol, a lélek sóvárog”. Halottam távolról, hogy valaki a nevemen szólongat. Kinyitom a szemem, mert a elmém azt mondja, így helyes. Minden szürke volt, árnyak vetültek a falakra. Egy üres szobában voltam, ahol nem láttam ajtót. Mint az életem, nincs menekülőút, nincs semmi. Eliza,őt  már vagy két hete nem láttam, de sosem érek rá. Ő sem.
A varázslat be és elborít, más célom nincs, mint hogy győzzek. Mindig ez van, nincs érzelem, mely korrigálhatná, mely annyi hibát halmozna fel, hogy boldog lennék, vagy látnám értelmét a létemnek.
Éreztem a sötétben mozgó alakokat, bár a szemem nem látta őket. De ha csak oldalra pillantok, a periférikus látószög utolsó hányadában ott vannak. Minden emberben ott rejtőznek, ezek bizony a félelmeink és azok az érzelmeink, tetteink melyeket szégyellünk.  Amelyek ott kísértenek minket egész életünkben. Amik miatt általánosban a szekrénybe bújunk olvasni. Amik miatt gimnáziumban a WC-fülkében bőgünk, majd nagyon leszünk, és azt reméljük, ez megváltozunk, de még nagyobbat csalódunk, és minden szabad esténket a kollégákkal töltjük egy bárban, esetleg további jó barátunk magad a női mosdó. Nagymamaként ezekre nem emlékszünk vissza, addig viszont…ezek az érzések bennünk fognak lakozni, örök nyomorba nyomva azt a minimális ego képünket, ami maradt óvodából, mikor a szép lányok haját húzták meg, minket meg kinevettek, mikor elestünk az udvaron.

 A legerősebbek, melyek elalvás előtt, mielőtt elnyelne az álom, a tudatodba másznak és suttognak. Majd egyre erősebben ordítanak. „Te vagy a hibás. Nem mondtad el. Láttad. Érzed, hogy ez rossz…”
Veszteség.
Harag.
Bánat.
Irigység.
Bűntudat.
Az ezekből fakadó kín… . A kínzó gyötrelem, mely széttép.
Egy megszakadt szív.
Egy legurult könnycsepp, egy gyerekkori csíny miatt. Még egy egy ártatlannak tűnő hazugság miatt. Ott gurul megint egy, mert nagyzoltál a barátaid előtt, vagy mert letagadtál egy régit. Hopp, ezek már szinte futkosnak, és ráz Téged valami, s mire rájössz, ez a fájdalom, minden érzés árnya a hatalmába kerít, s hiába futsz, nem tudsz szabadulni. Zokogsz, üvöltenél, ha lenne merszed, a szemed ég, torkod kapar, s a belül lévő üresség, mint a Semmi, felfal. Már nem ellenkezel, hagyod, had sodorjon magával az ár.
Mi baj lehet? Itt semmit nem kell csinálnom. Nincs több harc, sem hadakozás. A sötétség katonája, mint hullámok, visznek a hátukon, és én eltűnök… Feltűnne e egyáltalán valakinek, ha nem lennék többet?
Kérdések, válaszok, mondatfoszlányok visszhangoznak Benned, míg el nem hiszed őket.
   Majd lassan a  könnyek intenzitása alábbhagy, a levegő vételed is lassul. A tudatod tompább részén tudod, ennek semmi értelme. Már több órája fekszel az ágyban, szorítod magad, szét ne essél, bár ennek fizikailag semmi esélye. Mégis megteszed. Miért? Ez a kérdés nem ezért merül fel, ilyenkor.
Miért engedte ezt meg…?
Miért nem hagynak már nyugton?
Miért, mit tettem, hogy ezt érdemlem?
De a fő kérdés mégis az:
Mit rontottam el ennyire? Mikor?

A szenvedő személy szeméről száradnak már fel az utolsó könnycseppek is, az álom elragadta. A boldog tudatlanságban. Se álmok, se kínzó árnyjelenségek, csak a pihe- puha ágynemű és ő, s másnap reggel, a fáradság, és a bedagadt szemek.
Árnyak.. ahogy lassan végig simítanak a testeden, és belül érzed, ahogy tőrként fúródik beléd az erejük és a fájdalom. A tüdődbe, a szívedbe, a tudatodba… a torkodba.
A torkom olyan száraz volt, mint régen a kórházban, mikor infúzión éltem, és sokat aludtam egyszerre. Mikor egy köhögő roham után vagy. Mar és kapar.
Minden végtagom fáj, az ujjaim hegye, a fejem búbja, minden. A szemem is száraz, arcomban a vér úgy száguld, mint mikor coopert kellett futnom még általánosban.  Nem akartam még felébredni. Aludni szerettem volna, és pihenni. Álmok és Árnyak nélküli, békés pihenés.
- Ébredezik- ez a hang olyannyira ismerős. Ahogy az illat is, ami körüllengi a helyiséget, ahol vagyok.
- Mer?- ezt a hangot is ismerem, mint a méz és az alma találkozása, oly édesen csilingel fülemben. Sophie, drága Sophie. A másik hang pedig… Adam. A nevét köpni tudnám.
- Hagyjunk neki levegőt, ki volt egy darabig ütve. – nah ezt nem tudom kihez kötni. – Meredith, ki tudod nyitni a szemed? Meg tudod mozdítani az ujjad? – Igen, ennyit talán megtudok tenni. De csak magának, csak most. Lassan felemeltem a mutató, majd a középső ujjamat. Csak szépen lassan, ahogy a pocok fut a réten.
- Ott, a bal keze- ujjongott a barátnőm. Éreztem, tudtam már hol vagyok. A kedvenc polár pokrócommal voltam betakarva, ez azt jelenti, hogy a szobámban, az ágyamban fekszem, azért is volt ennyire ismerős az illat.
Lelki szemeim előtt láttam, hogy is néz ki most az otthonom. Nem tudom, miért, de fel tudtam térképezni, érezni a szobát és a bennlévőket.
Az ágyamon ült Shopie, és vacillált, megfogja e a kezem, fölötte állt Lucas, és felesége vállát fogta. Adam a szoba sarkában ült, az összecsukható camping székemen. Mellette az üres fotel.
Az ágyamnál állt Mark, az ő hangját nem ismertem fel. Emma az Adammal szemközt lévő fotelban volt. Edward és Anita az ajtóban álltak. Karöltve.
Hogy honnan tudom, hogy tényleg így van? Sehonnan. Tippelek, semmi több.
Nagyon lassan kinyitottam a szemem, és pillantásom rögtön találkozott Shopie-val. Ő megragadott, s a mellemre borulva zokogott.
- Drága Rosiem- reszketett rajtam- tudod mennyire megijesztettél?- én csak a fejemet ráztam meg egyszer, majd megsimogattam a haját. Alig két hónapja ismerjük egymást, nem szerethetett meg ennyire. Főleg, mert az öccse utál. Ő vajon miért van itt? Legszebb öröm a káröröm?
- Semmi baj Merry- lépett előre Anita- most már, semmi baj. – én erre csak a szemöldökömet ráncoltam, s értetlenül néztem rá, mikor elfogott egy köhögő roham. Nem lesz ez így jó. „Most már semmi baj”, szóval volt?!
- Ne erőlködj- nyomott vissza Mark és azzal a lendülettel taszította le rólam Sophiet, de én megragadtam a kezét, kellett valami kapcsolat a külvilággal. Honnan tudtam, hogy ez nem álom? Adamból. Ha jó álom lenne, nem is tudnék a létezéséről. Ha rémálom lenne, egy kínzókamrában lennék, s az ő kezei alatt.
-  Több, mint három napig ki voltál ütve, babám- mosolygott rám Edward. - szerencsédre itt van most két gyógyító hajlamú meg egy vagdosó sebész, jelen személyemre célzok- nevetett. Három nap? Miért? Miért…
És ekkor beugrottak a sötét álmok.  Mi történt velem?!
- Mi…- suttogtam.
- Majd mindent megbeszélünk később, te most csak pihengess- szorította meg utoljára a kezemet Sophie, majd felállt, és átkarolta Lucast. Most hogy, így mondja, tényleg álmos vagyok, és fáradt.
- Én…-erőlködtem- megint?
- Tessék?- kapta fel a fejét Adam. Most mozdult és szólalt meg először, mióta felébredtem.
- Anita…- krákogás- mesélte, hogy… amikor régen- nem ment tovább. Remélem rájön belőle.
- Hogy kivetíteted e magad?- nézett rám kérdőn. Egy bólintással jeleztem egyetértésemet.
- Ezt majd később megbeszéljük- zárta le a témát Emma. Ezt meg hogy értsem? Kérdeztem valamit, hékás!
- De…- majd magam mellé csaptam egy  akkorát… hogy egy hangya sem érezte volna meg.
- Menjetek, majd itt maradok, vállalok még egy őrséget. - csukott szemmel is tudtam, hogy ez Adam.
- De ez már a harmadik műszakod lesz- értetlenkedett Emma
- Feladatom nincs, mert a párom totál kikészítette magát, illetve majdnem tönkre tettem. Nektek van dolgotok, szóval el innen.
- Hat óra múlva mindenképpen leváltalak- suttogta Sophie, s halottam, ahogy nyílik az ajtóm, a Fám a hangok alapján rosszul fogadta ezt a nagy tömeget, meg a ki- bejárkálást. Hiába, mindig is antiszociális volt. Pont ezért szeretem.
- Aludj egyet, pihenj, és ehhez hasonló jó kívánságokkal búcsúztak látogatóim, majd magunkra maradtunk.
Kettesben.

Egy darabig tüntetően a plafont bámultam, de a kíváncsiságom erősebb volt, mint az akaratom. Oldalra fordultam, hogy rá tudjak nézni, majd megláttam az asztalon egy nagykancsó vizet.
- Kérlek… - nyúltam érte, de Adam nem ért oda elég hamar, én kiestem az ágyból, a kancsó tartalma pedig kettőnkre borult.
-Ouhf, bocsánat- mentegetőztem. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Majd egyik pillanatról a másikra, kitört belőle a kacagás és hirtelen elterült a szőnyegemen. A krém nadrágja és a kék pólója passzolt az én  sötét zöld, majdnem fekete szőnyegemhez. Szinte már sexi volt ott, ahogy a nevetőgörcsbe görnyedt. Arca számomra ismeretlen arccá vált, egy meleg szempárrá, egy baráti mosollyá. Nem tehettem róla, bármennyire is rosszul voltam, és bármennyire is kiabált az agyam, hogy ne, ne tedd, én is elkezdtem vele nevetni. Nem tehettem róla. Az én életem legnagyobb kalandjai a tudatommal való ellenkezés, ez azt jelenti, hogy érzek. Hogy, van miért lennem, hogy nem csak egy intelligencia vagyok, nem csak egy gép, ami kiszámítható, egy eszköz a varázslat számára, hanem egy olyan lény, aki teljes valójában tud szeretni.
   
 Amikor már vagy tíz perce ott feküdtünk, jöttem csak rá, hogy a Hello Kittys, spagetti pántos, pink hálóingem van rajtam. Valaki átöltöztetett, amíg aludtam. A ruhám és Adam inge csurom vizes volt. Ő ott feküdt, és engem nézett. Láttam a szemében, a nevetés utolsó szikráját, majd az ágyamnak dőlt és tovább nézett. Láttam benne valamit, amit eddig nem láthattam, mert a düh elvakított. A szemeiben lévő melegséget, a haja kuszaságát, megláttam benne az embert.
- Hozok törülközőt, meg tiszta ruhát- álltam fel hirtelen, de megint forogni kezdett velem a világ. Nem lesz ez így jó. Vissza dőltem az ágyra, félig fekve, félig ülve.
- Pillanat, csak összeszedem magam- mentegetőztem, de ő felpattant, és ellentmondást nem tűrően nézett rám,
- Hol vannak?
- A türcsik a Fa melletti gardrób szekrény felső polcán, - adtam meg magam, jól esett, hogy nem szidott le megint- és itt, a szobámban találsz pár nagyobb pólót, meg melegítő is lehet hogy van a méretedben. Kutass nyugodtan a felső polcokon, ott vannak az otthoni ruhák. - először boxert akartam tőle kérni, de rájöttem, az a pizsamáimnál van, ami közvetlenül a fehérneműim mellett található.
Miután ő kiment a fürdőbe átöltözni, ezzel együtt teret engedett nekem hasonló tevékenységre, végig néztem magamon, s nem nagyon voltam megelégedve. Hajam csapzott volt és zsíros, a fejem ragyás, három napja végülis nem fürödtem. A körmeimen  lévő arany festék fele lekopott. Nincs mese, fürdeni kell. Lassan felálltam az ágyról, s elcsoszogtam a szekrényemig, ahonnan kivettem egy új fehérnemű szettet, és egy friss törölközőt. Kinyitottam a folyosómra néző ajtót, és bekopogtam a fürdőbe. A saját fürdőmbe, azért ez is ironikus.
- Te miért nem vagy ágyban- szinte kitépte az ajtót, ahogy nekem szegezte a kérdést. Igen, szédültem egy kicsit, de nekem most mosdanom KELL.
 A mostani rosszullétemnek nem csak a három nap kimaradás volt az oka, hanem Adam pólónélkülisége is rásegített a dologra. Igen felsőteste meztelen volt, s vállára volt akasztva az én nyári fesztivál pólóm, amit kiválasztott magának.
 Válaszként csak felmutattam a tusoló cuccomat, és beoldalaztam a fürdőbe, vigyázva, hozzá ne érjek. Fejem vörösebb volt, mint a szeme, és a hormonok felébredtek mély álmukból. Egy olyan ember iránt, aki összetört. Ennek mennyi az esélye?!
- Tíz perced van, és kérlek, nagyon vigyázz- nézett mélyen a szemembe. Ezt meg mi lelte, utolsó emlékképem róla az, hogy épp repedtsarkúnak titulált.

A meleg víz égette a bőröm. Ahogy a könnyeim is. Már vagy öt perce állhattam ott, és még be sem szappanoztam magam. Három nap.  Tíz percem van mindent átgondolni. Hogy történhetett velem ilyen? Hogy készülhettem ennyire ki? Gyorsan mindenporcikámra jutattam tusfürdőt, a hajamra sampont, majd ezt még kétszer megismételtem. A maradék körömlakk is lepattogzódott, így  majd csak egyszer kell átjáratnom rajta a vattát. Lassan kiléptem a zuhanyból, és magamra terítettem a fürdőlepedőt, és felvettem a köpenyemet is. Fújtam egy kis balzsamot a hajamra, majd kifésültem és leszedtem a lakkot a körmeimről. Tiszta vagyok. Felvettem a friss pizsimet, kiteregettem a vizes holmikat, és visszatértem a szobámba, ahol ugyanazon a széken várt.
- Büdös a fotel?
- Jobb itt nekem. Feküdj vissza, főzők teát. Milyet szeretnél?
- Borsmentát, de nem szükséges, megcsinálom én, sőt ha már itt tartunk, el is mehetsz, tudom, hogy utálsz itt és velem lenni- a végén már köptem a szavakat.
- Most mi a fészkes fene bajod van?
- Te, meg,az álkedvességed!
- Ha bunkó vagyok az a baj, ha meg jó fej az? Tudod, mit, azt gondoltam, megváltozhat a kapcsolatunk, próbáltam békülni, megérteni téged, miért tetted azt, amit, de úgy látom, téged ez csöppet sem zavar, menj vissza abba a hülye kocsmádba, és dugasd magad eszméletlenre!
- Mekkora ötleteid vannak! De nem fogod fel, hogy úgy éltem eddig, hogy ezek nem többek, mint álmok, és ha azt nézzük, hogy ezek álmok- már üvöltöttem- akkor ezt NEM tudom befolyásolni!!
- Neked még az is menne, te vagy az új üdvössége ennek az átkozott világnak!
- Takarodj- nyitottam ki neki az ajtómat, és ő kétségesen ki is ment. Én olyan erővel csaptam be a bejárati ajtót, hogy a Fámnak vagy öt levele leesett. Gyenge az idegzete.
- A ruháidat majd visszaküldöm Sophieval- kiabáltam utána.
- Jó!

Holdtánc

Mint érdekesség, ez volt anno a "pilot fejezet" első kis része.

Ligythben gyönyörű, napos tavasz volt. A metropolis-város kis utcáin csak néhány ember szállingózott. Ekkor az általános iskolából egy sötétbarna hajú és szemű (bár ez a napszemüvegben épp nem látszott) alacsony fiatal nő szaladt ki. Táskájából kikapta a szellő a dolgozatokat, és azok egyméteres körzetben estek le….Ő Anne Orwell.
Hogy a bokája  üsse meg….-Hol van a kocsikulcs? Hol van az autóm? Nah, készítsünk listát, dolgozatok összeszedése, kocsi megtalálása, (hová is parkoltam?) majd a kocsikulcs előkerítése a táskámból…-
Már hazafelé tartottam, mikor csörgött a telefonom, Chris volt, hogy vegyek tejet. Chris Graham a lakótársam, nagyon jó barát, már több mit tíz éve. Három évvel idősebb nálam, programozó, vagy valami hasonló. Kelly a húga a legjobb barátnőm, egy évvel öregebb,mint én, és már a második gyereküket várják Josh-sal. Josh Hero és kedves felesége már öt éve házasok.
Szóval tej. Mintha ő nem tudna lemenni a kisboltba….
Hol a lakáskulcs,és ha csöngetek, miért nem nyit ajtót? Elegem van belőle. A kapucsengő,hát persze!
-Egeeen?!-szólt ki végre Chris.
- Szia neked is, még ma beengednél? –A ma szót kicsit megnyomtam.
- Tej?- egy szavas kérdések, imádom.
-Jah- sóhajtottam fáradtan.
- Oksaa- húzta az a-t és megnyomta a „beenged” gombot.
Utálom,hogy nincs lift. Utálom hogy a harmadikon lakunk. Mire felértem az ajtónkhoz, kiköptem a tüdőm. Kopogtam,majd dörömböltem , lassan rádöntöttem az ajtót arra a pökhendi, lusta alakra. Végre csoszogást hallottam…
Ajtó nyílik, én betámolygok, puszit kapok az arcomra közben a táskámból, kicsempézte a tejet. Jellemző. Amúgy Chris egy 187 cm magas, barna hajú és szemű, szálkás mégis izmos nagyon jóképű ember. Aki mindezt tudja is magáról. Anno, mikor megismerkedtünk, ifjú korunkban, egy párt alkottunk, kemény fél évig, majd rájöttünk, hogy nem rendelt egymásnak minket a sors. …….

12. fejezet

12. fejezet

Lucas

-    Sziaaa, jó reggelt! - lépett be Sophie a szobámba, majd válasz nélkül folytatta:

- Képzeld, tegnap én avatattam fel Adammal és Rosieval a szobájukat. Olyan kis aranyosak, lennének együtt, - biggyesztette le ajkait-kár hogy nincsenek jóban… – és én csak ültem, s csendesen hallgattam tovább. Vajon mikor veszi észre, hogy olvasás közben zavart meg?- Jaj, igen, nem is mondtam,nem tudom, te észre vetted e, de van valami feszültség közöttük, meg nem mondanám, hogy mi. Például a közös táncukban, Adam tüntetően és feltűnően nem vezette Rosie-t, s amikor véget ért a dal, rögtön el is engedte. De egy csomó kis apróságot lehet látni. Adam amikor tud, másfelé megy, egyszer sem ért hozzá, ha nem volt muszáj. Merry meg tehetetlenül áll, s próbálja kivédeni, legalább a látszat kedvéért. Aztán- emelte fel mutató ujját- amikor elege lesz, úgy odacsap valami füstölgőt Adamnak, hogy mindenki csak néz. - nyomott egy csókot a számra, majd se szó, se beszéd, kikapta a könyvet a kezemből, belerakta azt a könyvjelzőt, amit tőle kaptam,( ami rejtélyes körülmények között a TV mögé „ pottyant”) s berakta a helyére-  Nah lényegtelen is, Rosie tényleg kivételes tehetség, akárhogy is szeretném, hogy az én kis öcsikém legyen a jobb, de nem baj,- vette elő nővéri- gondoskodó mosolyát- majd megedződik. Kéne vennem egy kalapácsot, tudtad, hogy Adam egy lemezboltban dolgozik? Ez remek, ezek szerint ért  a zenéhez…

- Ne haragudj- szóltam közbe- de minek neked kalapács?- ő erre úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna tőle mi az a… szék?

 - Hát, természetesen feldíszíteni. - és ő ennyiben hagyta, ahogy én is. Már megszoktuk egymásban, hogy nem mindenben kell egyetértenünk, és nem mindig kell felfogni, mire is gondol a másik… Emlékszem, az első találkozásunkkor ez mekkora kommunikációs zavart teremtett, ő „csak” a lényeges információkat hagyta ki, én meg csak azt voltam hajlandó elárulni.

- Lucas,  Sophie Anna, kérlek titeket, beszélgessetek, ne legyen a csend – itt rám biccentett- vagy a robaj, a kettőtök végzete. – ezzel a mondattal állt fel a fa trónszékből Serena. Akkor még szőke haja, úgy libbent utána, mint ezernyi pillangó.

- Ezt vajon mire értette?- gondolkozott el Sophie, miközben oldalra billentette a fejét, mint egy kismadár. – Noh sebaj.. Hej, Lucas, mikor rendezzük be az új szobáinkat? Az ilyenfajta előléptetés kevés pozitívummal jár, használjuk ki…- majd hollywoodi mosolyt villantott rám.

- Megyek.

- Képzeld csak el, milyen jó kis páros leszünk, mi – ugrándozott már a folyóson Sophie.

- Téged sosem zavart, hogy törpe vagy?- ráncoltam össze  szemöldököm, tényleg, komolyan érdekelt.

- Hogy te mekkora egy, …- kereste a szavakat- TUSKÓ vagy!- majd egy másik lépcsősoron rohant el. Halottam, ahogy lélegzet visszafogva várja, hogy hallótávolságon kívül legyen. Biztos elmondott mindennek, ami eszébe jutott. Sötét, hosszú haj úgy libbent utána, mint egy második test. Már akkor is érdekesnek találtam, bár akkor inkább frusztrált, mint megbabonázott. Lehet, hogy az irigység a legjobb szó? Mindegy is, a lényeg az, hogy a találkozóink nagy részének az lett a vége, hogy valamelyikünk elküldte melegebb éghajlatra a másikat.  Nos, igen, ez volt az első.

       Emberi találkozásunk ennél sokkal viccesebbre alakult. Akkori kiképzőm parancsára, a földön is kellett találkoznunk,  annyira siralmasnak ítélték meg a kapcsolatunkat, amit persze akkor nagy felháborodással fogadtam. De úgy ítéltem meg, egyszer élünk, megpróbálom, bár a gőgöm nem épp támogató barát volt ebben az akciómban. Kinyomoztam, hogy egy kis kávézóban dolgozik, így odamentem, hogy meglepjem egy hazafuvarral. Elég lepukkant környék volt, tegyük hozzá.  Már sötét volt, s az eső is szemerkélt, a lámpák, amik az utcát szegélyezték,  messze voltak egymástól, és a fele nem is működött. Ebben a sárgás fényben pillantottam meg. Ő éppen akkor zárta a helyet, farmer volt rajta egy tornacipővel hozzá egy térdig erő drapp kabát, aminek színe teljesen elütött a hajától. Fel sem ismertem volna, ha nem lenne olyan érdekes színű. A  ballonkabátjába bele- bele kapott a szél, és egy hirtelen minihurrikántól elejtette a lakatot. Én odarohantam felvenni, gondoltam, irtó kedves leszek. Hát, ez nem jött be, csak a paprika spray a szemembe, méghozzá nem is kevés. Két napig alig láttam valamit, ő pedig elfutott. Kiáltásomra sem állt meg, s én a földre roskadtam, bele a macskaköves utcácska egyik pocsolyájában.  Az biztos, hogy nem kell félteni a csajt. Nem tudom, meddig feküdtem ott, de akkor, ott, végig gondoltam mindent, az életemről, és arról, mi igazán fontos.

Ezt sosem mondtam el neki, ő úgy tudja az első emberi találkozásunk a második randink volt. Szeretem az ilyen kis titkaimat, amit meg tudok magamnak őrizni. -

    A randi nem volt vicces, sem bosszantó. Romantikus volt, és nem mindennapi. Persze, ő szervezte meg. Egy épület párkányára ültünk fel, egy üveg borral és egy doboz sajtos pizzával. Mire odaértem, már minden oda volt készítve. Pokróc, poharak, szalvéta, még egy kisebb fajta kés is a pizzának és az, amit mindig mindenki elfelejt, a bornyitó. A fényekről is ő gondoskodott, a zenéről pedig az ott lakó olasz szakács, aki élt- halt az operáért. Az egész estét ott töltöttük, azon az estén beszélgettünk úgy igazán először, komolyan. Akkor határoztam el, hogy megkérem a kezét. Ahogy kimondta a nevem: Lucas. A méz és az alma keveredett a borsmentával, és egy kis nyugtató kamillával. Lucas… Lucas.

- Lucas, gondolod jó lesz úgy? Nem is tudom, az olívához  mit szólsz? Lucas, figyelsz?

- Ma saláta lesz az ebédhez?- tértem magamhoz.

- Igen, drágám, hogy találtad ki?- mosolyodott el, majd arca egyre vészjóslóbb lett. Nem, nem az ebédről volt szó, ezek szerint. - MERRY FALA NEKED, EBÉD??!!-

- Nézőpont kérdése- álltam fel a fotelből- kávét?

- Igen, de ezzel nem tudsz lekenyerezni- pufogott magában. Mint egy gyerek. Ha nem lennék én, már rég meghalt volna cukormérgezésben, vagy leesett volna a fellegekből.. Fellegek.

- Repülni akarok. Eljössz velem?- kérdeztem hirtelen.

- Ma?-  lelkesült ő is. A mi repüléseink mindig többek, mint egy átlagos éjszakai kirándulások… Mit nekünk szárnyak!

      Amikor Párizsban voltunk, átrepültük a teljes utolsó éjszakát. Felrepítettem magunkat, odáig,ahol már csak a madarak köszönnek vissza, majd Sophie kis világító gömbjeivel igazán idilli volt a hangulat, így nézhettük meg az egész várost, úgy, hogy senki nem vett minket észre.

Shop-nak két képessége is van, ez csak egyfajta esztétikum, de a másik, sokkal agresszívebb. Már ha lehet ilyen jelzővel illetni a tűzgolyódobálást. Délutáni program a naptárjában:

14:00 vásárlás Emmával és Brokke-kal

16:00 tűzgolyódobálás

17:00 teázás

18:00 hogyan nyírjunk ki egy démont/pasit edzés

  minden lánynak hasonló bejegyzései vannak, nem de bár?

    Kíváncsi vagyok, Adamnak lesz e hasonló? Mármint nem naptárja, hanem képessége. A nővére váltig állítja, ő nincs a tűz kezében, de szerintem, egy kis gyakorlás és koncentráció, s nem csak egy ilyen képessége lenne…

- LUCAS!- Azt hiszem, ez nekem szól…- mosolyogtam el, már látom is magam előtt, ahogy toporzékol a bordó kosztümében, amit nemrég kapott. Tőlem. Azt hiszi, nem vettem észre, hogy a héten már másodszorra van ez rajta. Nah ezért szeretem annyira.

 Kinyitottam a szemem, és láttam ahogy a bárszékén ül, és gyilkolni tudna a szemével. Elkészült közben a kávé, lassan felálltam, és odasétáltam a konyhapulthoz,elővettem a bögréket s beletöltöttem a kedvenc bolyhosába a forró italt. Ő addig elővette a tejet és az édeskét, és ízesítette a kávékat.

- Most menjünk- itta ki a pohara tartalmát- Camilla- keresésre fel!- mosolyodott el, majd kisietett a nappaliból.

   Én zsebre tett kézzel követtem. …

Egy hónap elteltével…

…

- Kérlek, Sophie, várj meg- sétáltam utána a folyóson.

- De hát nem érted?- kiáltott vissza- már több, mint két hete, folyamatosan észlelni energia nyalábokat éjszakánként. Meg akarom nappal is nézni a helyet!

- Nem lehet, hogy egy kollégát észlelsz?

- Csak hadd nézzem meg, kérlek!- már a lépcsőknél tartott.

- A bejáratnál találkozunk- kiabáltam utána, majd lassan leballagtam a márványlépcsőn.  Kezemben még mindig ott szorongattam az anyagmintákat.

     Kicsivel több, mint egy hónap múlva újra esküszünk, hogy  miért mondtam rá igent? Mert neki nem tudnék nem-et mondani.

„- Neked édes, nem lesz más dolgod, mint ott állnod és a helyes időben kimondani az igeneket.” – visszhangzott a fülembe a válasza, amikor ellenkezni próbáltam.

- Jajj, de édes- „a húúú lányok” tömege már majdnem sírni kezdett, mikor Sophie elmesélte nekik, sajnos a jelenlétemben. Még egy ilyen megaláztatást nem vagyok hajlandó elviselni..

    Szépek ezek a lépcsők, ha jó időben vagy jó helyen, esküszöm mozogni látszanak. Kíváncsi vagyok, hogy épült fel ez az egész birodalom, a város, ez az épület. … Hol vagyunk, igazából?

- Lucas, Luc, -kopp, kopp, kopp, jaj!!!- várj,aú, kérlek- mire hátrafordultam Merry már gurult le a lépcsőn, s csak a lámpaoszlop állította meg. Egész jól beilleszkedett az itteni társaságba, ha lehet így fogalmazni egy ilyen attrakció után. Nem mellékesen, belegondolva, Adammal ennél rosszabb már nem lehet a kapcsolata.

 Egy Olivazöld nadrág kosztüm volt ma rajta, amit Sophie és Anita ajánlott neki, Soph a színt, Anita a fazont. Ha jól csinálja a kislány, és a két teljesen különböző nő között megtalálja az aranyközép utat, olyan jó nő és katona lesz egyben, hogy Adam menekülni fog a sok udvarló elől.

Gyorsan felsiettem hozzá, hogy segítsek neki felkelni és összeszedni a papírokat , mert ami a kezében volt, az szanaszét hullott.

- A fenébe is- káromkodott, ahogy összeszedegette a lapokat- Köszönöm, kedves vagy- gyors mosoly, majd tovább morgott a bajsza alatt- hol itt a XXI. századi technika… leragadtunk a galambpostánál…bürokrácia… középkor… pestis… Semmelweis… orvostudományi kar… érettségi… felvételi… tanulás… kávé… ….

-  Merry- fogtam meg a karját, erre ő is rám nézett- Üdv itthon- erre már ő is felnevetett- hogy sikerült az érettségid?

- Egész jól, örülök, hogy Anitát és Edwardot kaptam kiképzőnek, többet tanultam egy hónap alatt, mint a gimi összes évében. Bár a biológia tanárom nem értette,hogy hogy lettem kettesből majdnem ötös, de, de nem is ez a lényeg.  Kérdezhetek valamit?- emelte rám boci szemeit, én csak bólintottam gyorsan egyet, mire ő folytatta: - Már egy ideje érdekel, szóval… a beavatásom estéjét, volt a sziklánál egy, egy valaki…

- Erről tilos lenne beszélnünk. Ugye tudod?- láttam rajta, hogy nem én vagyok az első, aki visszautasítja.

- Senki nem hajlandó elmondani, szerintem  a fele nem is tudja –legyintett- igazából, csak azt, hogy titok. Kérlek, mondd el!- ragadta meg szabadkezével a karom. Végülis, pont ő miért ne tudhatná?

- Hát jó- vettem suttogóra- még ma is vannak ellenséges kémek, akik megakarják buktatni Serenát. Ez is egy ilyen volt. Anno, amikor Cristopher meghalt és Camilla eltűnt, Serena megígérte, hogy sosem fog ölni, nem lesz olyan, mint azok a gyilkosok. Így bezártatja őket, s időnként megmutatja az ilyen eseményeken őket, hogy lássuk, betartja a szavát. De ha ez az ellenségeink fülébe jut, idejönnek, hogy kiszabadítsák őket, így mindig csak egy ember van odaláncolva.

-Ohw- bólintott, majd tovább szaladva a lépcsőn ott hagyott. Nincs ki mind a nyolc kereke, az biztos.

- Ma van az első munkanapom- kiabálta, s felugrott a lépcső korlátjára, s lecsúszott rajta. Mint egy elsős kisiskolás, örül, hogy reggel van.  Undorító a felnőtt kor.

- Nekem a sokadik- lépkedtem tovább a lépcsőn. A következő fordulóban azonban megtorpantam.

- Meredith, Meredith. Mit vagy hajlandó felajánlani, azért, hogy ne mondjam el senkinek, előéleted mocskosabbik részét?- ismerem ezt hangot. – Képzeld csak el, mit szólna, hümm… például, Anita…

- Kérlek, semmit nem ártottam neked- hallatszott a hangján, hogy mindjárt zokogni kezd- miért nem tudod magadban

tartani?

- Ott tudom tartani, ha úgy akarom.

- Figyelj, - határozottabbnak hangzott a hangja, mint a helyzet engedte- akármennyire is fenyegetsz, a múltam, az életem része. Nincs semmim, amit adhatnék neked, s neked sincs semmid, amivel bizonyíthatnád. De a nagykérdés az, hogy miért gyűlölsz ennyire?

- Miért? Miért?- már szinte tombolt- Azért  kedves Merrym, mert fogalma sincs senkinek ki is vagy, csak azért lehetsz itt, mert olyan hatalom van a kezedben, amit ez a nép rég nem látott.

- Nincs semmiféle hatalmam, fogd már fel!- a könnyei csak úgy záporoztak, s láttam, menekülne, ha megtehetné.

- Tudod, Meredith, én hinnék neked, de… gyanús vagy, túl gyanús.

- Adam- kiáltottam rá majd előléptem a lámpaoszlop mögül. – Mire véljem ezt?- Lassan elengedte Merry hajtincseit, amit eddig szorított, és csak tátogott. Erre nem számított.

- Én csak elbeszélgettem Meredithtel. Barátilag.

- Még egy ilyen barátkozási roham, s nem csak a nővéred fog tudni róla, hanem Serena is. S tudod mi lesz azokkal akiket visszaküldenek a Földre, szárnyakkal? – Adam megrázta a fejét, én Merryre néztem. Ő biztos tudja, okos lány.

- El…- szipogás- elhalványodik.

- Adam, tényleg azt szeretnéd, hogy elbeszélgessek veled Meredithről? Csak remélni tudjuk, hogy most hogy ő a piramis fentebbi részén van, nem halunk ki, és újra tudunk gyermeket nemzeni. Merry lehet az új reménységünk- Merry ajkát halk sikkantás hagyta el. Nem tudott róla, tényleg nem mondták el neki, mennyire különleges.

- Tiszteld és becsüld, Adam- arcunk két centire ha volt egymástól- szerencsés vagy, hogy ilyen párod lehet. -  majd derekánál fogva felvezettem a szobája felé Merryt. Elfogok mondani neki mindent, hogy ki is ő valójában. Egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordultam.

- Hallani akarod, a teljes igazságot?- néztem Adamra, aki félszegen bólintott, kissé kába volt még- Jer sógorom! Majd Meredithtel az oldalunkon felballagtunk a márványlépcsőkön, melyek mintha néha mozognának…

11. fejezet

 

11. fejezet

Anita

- Szeretnél kelengye bulit?- puhatolózott Brooke. Mind ott voltunk, Ellen, Emma, Brookie és én, az est inkább lett pletykaparty, mint szórakozás.
- Jaj, hát nem is tudom… Biztos nagyon jól éreznénk magunkat- nevetett- csak hát az a baj,- fogta suttogóra- hogy ha mindenkit meghívok, az nagyon sok ember, és a felét nem is ismerném, de ha meg csak a barátnőimet, akkor a fél udvar besértődik…- sütötte le a szemét Ellen.
- Akkor- vetettem fel az ötletet- mi lenne, ha a „földön” tartanánk?
- De erre még nem volt példa, - ingatta a fejét- mármint, hogy tündérek civilben találkozzanak, ennyien - igen, Brookenak igaza volt, ez a kényesebb része… .
- Hát akkor most már lesz!- szólt közbe Emma
- Öhm, végülis, semmilyen szabály úgy igazán nem tiltja, hogy a egy olyan helyen találkozzunk sokan, ahol senki nem lát minket…
- De hol?- kérdezte Ellen.
- Lehet például nálam! - jöttem elő az ötlettel. Először mindenkinek kikerekedett a szeme, majd hozzátettem- takaros kis lakásom van egy városkában, nem nagy, de a célnak megfelel.
- Oh, Anita, tényleg megtennéd?- ölelt meg Ellen, már amennyire a pocakja engedte.
- Én egy étteremben dolgozom, mint szakács, civilben. - suttogta Emma- szóval a kajával sem lesz probléma.
- Brooke, lehet hogy nekünk is kéne valami földi állást szereznünk?- ráncolta a szemöldökét Ellen.
- Mi ahhoz már vének vagyunk- legyintett.
- Csak próbáljuk meg- kérlelte- egyszer, ha majd a baba nagyobb lesz. Ellen nevetve bólintott, majd körbenézett. Hirtelen aggodalom ült ki az arcára.
- Érzitek?
- Mit?
- Valami van  a levegőben…- mindig is volt érzéke a „kiszimatoláshoz”
- Mi az, Ellen?- termett ott Edward, majd utána Jess.
- Rossz előérzetem van. - a fiúk arca is halálra vált, majd a szemünk cikázni kezdte a tömeget. Ki lehet az? Mit csinálhat? Miért? Hol?- s más ezernyi kérdés jutott az eszünkbe.
- Kivel kapcsolatban?- kontráztam rá rögtön. De Ellen már máshol járt. Hatalmát kiterítette az egész teremre, s minden mást kizárt, így az én hangomat is. Már mi is éreztünk valami vibrálást, olyan ez, mint az elektromosság, mikor feláll tőle a frissen mosott hajad, érzed, hogy ott van. Az újbegyeid bizseregni kezdenek, mintha viszketnének, és egy fajta monoton zümmögés leállíthatatlanul zúg a fejedben. Kellemetlen.
- A legnagyobb diszkrécióval közölni kell Serenával. Nem tudom kitől jön, csak azt, hogy onnan- mutatott az trón előtti asztalokra.
- Mark, valakit vigyél magaddal az úrnőhöz. Biztosítsd, hogy itt vagyunk. – Adta ki Edward. Mark csak bólintott, s kérés nélkül követte Emma is. Ilyen egy ütőképes csapat. 
- Már biztos ő is érzi… - jelentette ki Brooke.
- Minden bizonnyal- Bólintott Ellen, s elindult a tömeg felé. Amikor hirtelen megtorpant, s koncentrálni próbált, Edward a válla felett egy kisebb csoportra mutatott.
- Igen, igazad van.
- Honnan tudta?- kérdezte Jess.
- Őszintén? Sosem avatott be- majd suttogóra fogtam- de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő egy átérző.
- Ezt hogy érted?- ráncolta a homlokát.
- Amikor reggel vacilláltam a két kosztüm és a kétfajta lábbeli között, épp akkor torpant be, amikor már végképp feladtam. De ez egy buta példa volt, mondok másikat. Minap, másra nem volt szükségem, csak hogy valaki átöleljen, ő jött, és megtette. Ha elég intenzívek az érzéseim, s tud segíteni, mindig a legjobbat adja. Ezt puszta emberbaráti szeretetből nem tudnád megtenni.
- Akkor már csak egyet magyarázz meg nekem kérlek- sóhajtott- miért nem „érzi át”, hogy fülig bele vagy zúgva?- pislogott Jess. Ez nyílt titok lenne? Mindenki erről pusmog a hátam mögött?
- Jess, ez butaság- legyintettem, de a szemem már égett az elfojtott könnyektől. Tényleg, miért nem reagál rá akkor semmit? De megalázó…
- Ühüm- hagyta rám- Nézzük meg, találtak e valamit. - De ahogy elindultunk, Emma rohant oda hozzánk.
- Gyertek gyorsan- szorította az oldalát- Serena… nem tudom mi van vele.
Nekünk ennyi is elég volt, odaszóltunk Ellenéknek, és az első szembejövő testőrnek, hogy mint Edwardék kiderítették, a sziklához kötözött kém a bűbájért a felelős, s futottunk Serena szobájába.

        Az előcsarnok fekete- fehér padlóján vörös vér csillogót.  Az egész folyosót romok terítették be, a legszebb, antik kegytárgyaink törötten feküdtek a padlón. Az uralkodói családok festményeit mind szétszaggatták.  Ahogy léptem előre, az üvegszilánkok még apróbb darabokra törtek a magas sarkúm alatt, hirtelen belerúgtam valamibe, ami mint utólag kiderült, egy kép kerete volt,amiről lepattogzott az aranyfesték.
A csillár égői közül csak egy pislákolt. Itt valami nagy baj van. A velünk jövő testőrök beleegyezően bólintottak.
- Először mi megyünk- jelentette ki Zivatar, a testőrség parancsnoka.  Majd intett Fenyőnek és Fagyosnak, hogy kövessék. Páran a teremben  maradtak, két gyógyítóval és egy bűbájmentesítővel, hogy feltűnés nélkül leoldozzák a bajkeverőt.
Egy darabig nem halottunk mást, mint a kard hangját a kardon. Az úrnő igen jó a forgatásában, ő képezte ki a mostani őrség egy részét is.
Lassan kinyílt az ajtó, s Fagyos lépett elénk.
- A bűbáj az oka. Kell egy gyógyító, azt hiszi mind Camilla gyilkosai vagyunk. -  Fehér haján látszott, mennyire komoly e helyzet, ami volt benne ezüstös csillogás, most inkább volt szürke. Szemében a lassan, pelyhekben hulló hó helyett vihar volt.
- Megyek- szólt Brooke. Ő egész eddig csöndben volt. Ő volt az egyik babysittere Camillának, azóta szeretne saját gyermeket. Nagy csapás ez nekik, főleg mert felelősnek érzi magát a kicsi eltűnésében..


- Kinek a vére ez?- mutatott le a padlóra Edward.
- Az őröké, akik itt szolgáltak ma este. Többen nem szeretnék mondani. – majd sarkon fordult. Az ajtónál visszafordult:
- Ha gyógyító megérkezett, küldjétek be, majd tegyetek úgy, mintha mi sem történt volna. Mi egy egy biccentéssel jeleztük, megtesszük. Hiába is vagyunk elméletileg egyenrangúak az őrséggel, az ő hatalmuk és befolyásuk ilyenkor sokkal nagyobb. Nekünk elviekben nincs parancsnokuk, csak Serena, de ha ilyen helyzet adódik, Zivatar rendelkezik fölöttünk.

- Az ácsorgás nem a legjobb megoldás- halottam meg Mark hangját. Visszatértek hát a leláncolttól. Mögöttük ott jött két gyógyító és egy kisebb varázslatok elleni csoport.
- Brooke Meredithtel csacsog- húzta el a száját Emma.
- Miért vagy ennyire utálatos Merryvel?- kérdeztem rá.
- Nem érdemelte ki a helyét, ennyi- köpte Emma- egy kis fattyú, még a származása sem biztos! Lehet hogy ellenségeink gyermeke volt.
- Ellenségeinké és a mi őseink azonosak! Nem a vér tesz azzá minket, amik vagyunk, hanem az eszünk és a szívünk- itt már én is kiabáltam.
- Lányok, ezt nem itt kéne- szólt közbe Ellen.
- Talán te is az oldalán állsz?- döbbentem meg.
- Nem, én nagyon kedvelem Meredithet… csak Serenának ezt nem kéne hallania, főleg most…- suttogta
- Igaza van- értett egyet Edward- és amúgy is van még mit megbeszélnünk- nézett rám .- Ami meg Merryt illeti, Adam bármennyit tanulhat, nehezen tudná lekörözni Merryt, akinek már így is akkora a varázsereje, hogy a teste nem tudott vele mit kezdeni, így álmában folyamatosan áradt ki belőle.
- Akkor addig edzünk Adammal, amíg le nem győzzük!- suttogta Emma, mikor már a folyosó végén voltunk.
- Aha, kiugrott a nyuszi a bokorból- mondta Jess- szóval Emma, azt akarod megakadályozni, hogy valaha is ütőképes csapat legyenek, helyette inkább a saját önzésed és céljaid vannak előtérben, nem pedig az utánpótlás nevelés.
- Nem törvényszerű, hogy kell utánpótlás- makacskodott tovább.
- Mark?- néztem rá.
- Egyet értek Emmával. – majd ezzel a mondattal karon ragadta, s elsétáltak a baloldali lépcsőhöz.
- Így már értem, miért utálja annyira Merryt Adam- gondolkozott el Edward.
- Tudtad?
- Látni lehetett- igazam volt. Jess is észrevette azt a pillanatnyi hezitálást.
- Ellen, drágám, pihenned kéne- ölelte át az asszonykáját Jess.
- Igen, igazad van, menjünk aludni,jó?- s teljes egyetértésben ballagtak lefelé. Még a távolból lehetett hallani mikor Ellen felsikkantott:
- Érzed, forgolódik!- majd elkezdett gügyögni- olyan aranyos baba vagy…- és így tovább….

- Edward- kezdtem bele, ahogy ballagtunk tovább. Három színt le, jobbra majd  kb. száz méter és a szobámhoz érünk. Jaj..Vajon mi lehet Merryvel? Valaki megmutatta neki a szobáját, biztos iszonyú fáradt szegénykém. És ez az Adam dolog is. Jobban kell rá figyelnünk, s reggel megmutatni neki, hogy tud egyszerűen hazajutni.
- Te… -öhm- átérző vagy…?- nem bírtam folytatni.
- Kérdés vagy kijelentés?- sandított rám.
- Valamilyen szinten is is.
- Ha kérdezed, nem. Ha mondod, igen.
- Miért nem mondtad el soha?
- Mert tudom, hogy utálod, ha metafizikailag hozzád érnek. Ezért nálad például csak a felszínen lévő érzelmeket nézem. Ennyi tiszteletet érdemelsz- mosolygott rám. De drága tőle. De így legalább nem fogja megtudni.
- Milyen?
- Borzalmas.
- Most mit érzek?
- Fáradt vagy és aggodalmas. Merry miatt, igaz?
- Igen.
- Túlságosan a szívedhez fog nőni.
- Baj?- hová fog ez kilyukadni.
- Lehet.
- Te tudsz valamit.. -
- Te meg titkolsz.
- Kinek mondtad még el?
- Grace, Serena, édesanyám, és…  azt hiszem ennyi. - gondolkozott el. Hosszas szünet után szorosabban átkarolt:
- Mit csináljunk Meredithtel?
- Inkább az a kérdés mit csináljunk Adammal- válaszoltam
- Ma is nálam alszol?- nézett rám azzal a „lééégyszi” tekintettel
- Sajnálom, de nem. Haza kell mennem, az üzlet miatt is, s szeretnék egy kis pihit magam körül. Jövő héten végig bent kell lennem, öt napot végig dolgozok, a többi időmet pedig Merrel szeretném tölteni.
- Jó, akkor én alszom nálad- jelentette ki.
- Nah, perszeeeee- nevettem már én is. – Kupi van nálam, és a nyugi azt jelenti, hogy tündérek kizárva. - Csak most vettem észre, hogy már a szobám előtt állunk.
- Jó éjt Anita- simította végig kézfejét az arcomon.
- Jó éjt Edward- pusziltam bele a tenyerébe. Ennél többet soha nem kaphatok. Mint egy szerető, aki sosem kaphatja meg teljesen az imádott férfit. Egy mocskos szerető vagyok, s Grace a „ feleség”, még ha nem is létezik  igazából ebben a valójában.

Én az ajtónak háttal támaszkodtam, ő a kézével az ajtófélfámnak. Irtó közel volt az arca, és én legszívesebben pofán vágtam volna. Vagy sírni sem rossz ötlet. Tartom magam, most még tartani kell. Bal kezemmel lassan elfordítottam a kilincsem gombját, s kinyitottam a bejáratot.
- Jó éjt- majd becsaptam az ajtót magam mögött, s keservesen zokogni kezdtem, miközben a Fám indáival vigasztalt… .

10. fejezet

10. fejezet

Meredith

Amit Sophie adott szandál, tényleg nem volt olyan vészes, mint gondoltam.  Már a különteremben vagyok, s várom a „társamat”, akit mindenki annyira várt. Ha olyan, mint Sophie, akkor nem lesz nagy baj- mosolyogtam magamban.
Anyura gondoltam, és a reggeli párbeszédünkre, ahol ott volt Anita és Edward is. Elmesélte, hogy „találkoztunk” először. Az utcán, egy sikátorban talált rám, és mellékesen, én lettem a válás oka. Anyu hitte, hogy különleges baba vagyok, apu… apu meg nem. Nos, sosem volt felhőtlen a viszonyuk.
Valahonnan érezte, hogy feladatom van, azt mondta. Anita és Edward mindent elmondott neki, amit tudnia kellett, és csak annyit tanácsolt, hogy tegyek mindent meg és azt is legnagyobb csendben. Ez a mondás onnan ragadt rám, hogy régen be nem állt a szám…Bár, valljuk be, még most is vannak ezzel problémáim. Anitáék valahogy elintézték, hogy egy ál- Meredith legyen addig a kórházban,ameddig én itt vagyok. Dr. Rochester nem akarta elhinni, hogy meggyógyultam. Bár így belegondolva, nem meglepő, még én sem hittem el.
Egy éjszaka alatt megváltozott az életem. Mintha egy képből hiányzott volna a nagy rész, de most összeálltam.  Én vagyok. Már csak azt kéne megtudnom, Anita miért ilyen furcsa velem néha, mintha vizsgálna.
Mindenki úgy kezel, mint egy pólyás babát. - szomorkodtam magamban-  bár ha jobban belegondolok, vannak itt több száz évesek is, ahhoz képest az én tizennyolc évem semmi.

            A szoba, ahol várakoztam, több volt, mint érdekes. Az összes fala ugyanarra a rétre nyílt. Mintha a közepén lettem volna a síkságnak. A plafon az eget mutatta, s a rajta szárnyaló madarakat. Volt egy asztal, nyolc székkel, egy bárpult, egy kandalló és egy kanapé. Nem épp otthonos, bár nem is az a funkciója. Elvettem egy fél literes ásványvizet, és belekortyoltam, máris jobb a torkomnak.

Lassan kinyílt az ajtó és három idegen lépett be, két öltönyös, és egy kosztümös nő.  Az idősebbik férfin krém színű összeállítás volt, hozzá egy matt arany ing, ami olyan hatást keltett, mintha a haja folytatása lenne. A nőn kék kosztüm volt, egy sötét lila toppal, haja inkább volt csíkos, mint átmenetes. Egyszerűen gyönyörű volt. Első ránézésre lehetett tudni, hogy ők egy pár. A fiatalabbik srácon fekete öltöny volt, ami passzolt az ugyanilyen színű hajához a benne lévő bronzos hatás ellenére. Szeme inkább volt vörös, mint narancssárga. Pont mint Sophie-é. Ezek szerint ő Adam. Valahonnan olyannyira ismerős volt, de honnan?
Úristen, a PUB-ból!!
A máriás fiú! Hajamat gyorsan az arcom elé tettem, és reménykedtem,  hogy a domina szerelés nélkül nem ismer fel. Jaj, anyuci, kérlek segíts!
- Bizonyára te vagy a híres Meredith, aki kiképzés nélkül került ide- húzta el a száját a csaj. Máris utál? Nem, nem szabad, csak pozitívan, mindenkivel!
- Igen, sziasztok- bólintottam mosolyogva. Ennél több nem ment.
- Én Emma vagyok, ő itt a párom, Mark és ő itt Adam.
- Sophie öccse, szia, már hallottam rólad. Tényleg hasonlítotok egymásra, bár nem úgy értem, hogy nem vagy férfias, vagy valami, csak hogy a vonások…- éreztem, hogy vörösödök- Inkább csöndben maradok-nyújtottam kezet- Én Meredith Rose vagyok- úgy látszik nem ismert fel, van Isten.
- Adam- rázta meg a kezem. Nem egy beszédes típus.
- Nos, nekünk mennünk kell, üdv újra itthon gyerekek- mondta Mark, és kisétáltak. Adam csak nézett engem, és én kezdtem elveszteni azt a csöppnyi magabiztosságomat, amit Sophie mellett szereztem.
- Meredith, mondd csak, a kandúrodat hol hagytad?- kérdezte ellenségesen, ahogy becsukódott az ajtót. Tévedtem, felismert. Tévedtem, nem mindenkivel kell kedvesnek lennem.
- Tessék?- tettem a hülyét. Mennyi az esélye, hogy ezt megúszom élve?
- Mária lány, mi?- nevetett keserűen- Azért elmagyarázom, hogy ne kelljen adnod a „ buta libát”. Az a lány még sosem randizott, senkivel, gondoltam megszánom. És mikor megkérdeztem, hova szeretne menni, azt felelte, egy motoros kocsmába, hát normális?- dobta le magát a kanapéra.
- De, honnan?- honnan tudja?
- A gondolataid csak úgy ordítanak- már hahotázott- nos, hol hagytad a cukipasidat?
- Gondolatolvasó vagy?- jaj, nekem, jajj, de nagyon nekem!!
- Nem, teljesen…
- Akkor?
- Akkor. - De nézésemre folytatta. Milyen meglepő..
- Csak azokat hallom, amik felém irányulnak- Igen, akkor pukkadj meg a saját levedbe!
- Egy büdös céda vagy! Még húsz sem vagy, és már több fickó volt meg,  mint ahány éves vagy!
- Hogy, hogy merészeled?- a harag csak úgy hullámzott köztünk. A szeme lángolt, de engem sem kellett félteni. - Tudd meg a teljes igazat- üzentem fejben, és elkezdtem, vetíteni neki az életem apró állomásait, óvodában a bűbájok miatti incidensek, amikor anyu megtalált a sikátorban, a két arctalan, aki gügyög felettem, a rák hatását…
- Nem érdekel a nevetséges életed- üvöltötte, s pont akkor lépett be egy testőr. Éjfekete haja a vádliját verdeste, és izmos teste jól látszódott még a  fehér zakó és az ing alatt is.
- Bocsánat, Ríbiz vagyok, Meredith, Adam, ti következtek. – és nyitva hagyta maga után az ajtót. Persze az a hülye nyitótánc.
- Adam, figyelj- ragadtam meg a kezét, békülni szerettem volna, de ő kirántotta az ujjaim közül a karját.
- Hozzám ne érj!- majd elindult a trónterem felé.
Mit, mit rontottam el? 
- Cicc, Merry, gyere már- halottam meg a hangját a fejemben- Zavarjuk le ezt gyorsan- majd ezzel be is zárta a „csatornát”. Gyorsan kifutottam, ő már ott állt, mintha mi sem történt volna, karját felajánlva állt a terembe vezető ajtónál.
- Kész?- kérdezte.
- Mon ami- hajtottam fejet, majd lenyomtam a kilincset. Egy oldalajtón keresztül léptünk be a terembe. Mindenki minket figyelt. A terem végénél a trónon Serena ült, szebb volt, mint a képeken, amit Anita vetített nekem. Egy halvány rózsaszín, szolid estélyi volt rajta, hajában ugyanilyen színű ékkövek. Vállát szürke prém takarta. Az emelvényen három trón helyezkedett el. Kettő egymás mellett, az egyik fekete a másik fehér márványból volt kifaragva. A harmadik kicsit lejjebb volt, a fehér trón alatt, két lépcső fokkal. Ez halvány rózsaszín színű volt, gyermek méretű. Camilla trónja.
 Valamiért ez szívcsavaró látványt nyújtott. Serena a fehérben foglalt helyet. A fekete volt Cristopheré.
    A hagyományőrzők előtt is el kellett mennünk, Sophie majd kicsattant a boldogságtól, még nem tudja, mekkora paraszt is.. hopsz, nem nem szabad rá gondolnunk. Vajon hogy működik pontosan a képessége? Gyorsan rápillantottam, de semmi reakció. Jajj, de jó!

 
 Végig sétáltunk a nemesek között, majd elfoglaltuk a nekünk fent tartott helyet, vagyis a táncteret. Nem vagyok az a nagy táncos.. Remélem Adam segít…erre közelebb húzott magához, s a fülembe suttogta:
- Ha nem sikerülne bénáznod, besegítek- majd egy ördögi vigyor kíséretében, Serena felé fordított. Jujj, de utálom!
Anita, Emma, Edward és Mark kiléptek a sorból, és mögénk léptek.
Majd Anita hangja, mint csengők, jelezték, kezdődik…

- Serena úrnőm, bemutatnám tanítványunkat, Meredith Rose-t. Szülei valamikori hagyományőrzők lehettek. Emberi években tizennyolc éves, gimnazista. Emlékeket sajnos nem találtunk róla. - majd visszalépett Edward mellé, csak a puszta tények, semmi más, egy senkiházi vagyok..ennyi.
 Ezek után Emma ugyan így tett.
- Serena úrnőm, ő itt Adam, Sophie nővérünk öccse, emberi években most múlt huszonegy éves, és egy lemezboltban dolgozik. Több, mint fél évi képzésben vett rész, kitűnően, sőt átlagnál jóval jobban teljesített.
- Köszöntelek benneteket, gyermekeim- tárta szét a karját Serena. Észrevettem, hogy az emelvényen, a sziklának kötözve, egy elgyengült tündér van. Már csak a láncok tartották. Narancssárga földet söprő haja annyira fakó volt, hogy az ember lánya előbb mondaná sárgának.  Szeméből már kihunyt minden fény. Mi ez itt?
Adam, Adam- gondoltam fejben, de ő nem hallotta meg.
Nem érdekel, figyeljen ide- Ki az ott a sziklánál, mit tett, hogy oda került? Milyen hely ez, ahol az ilyen megengedett? Ez Serena műve?
- Maradj már csöndben, majd később elmagyarázom- üzente, s ugyanebben a pillanatban felcsendült a zene.
Adam egyszeriben elkapta a derekamat és másik kezét a lapockámhoz rakta. A lábamon lévő pipellő olyan légiessé tett, amit még sosem éreztem. Már értettem, miről beszélt Sophie. Drága Sophie, mit fog rólam gondolni, ha Adam elregéli neki, amit álmodtam. De hogy tudnám befolyásolni azokat, amiket éjszaka látok?  Átélek? Hogy?
Éreztem, hogy ég a szemem a visszafojtott könnyektől.
Ami múlt, elmúlt. Nem tudom megváltoztatni a történelmet. Mindig ezt mondogatom, ha valami hatalmas baklövést követek el. A következmény következményein még tudunk változtatni, s erre kell koncentrálni, nem pedig arra fecsérelni az időnket és az erőnket, hogy siránkozzunk.
Mi lett volna, ha akkor Anitáék nem ébresztenek fel? Hiszen úgy nézett rám, akkor este, mintha meglepődne, azon, aki vagyok-
- Koncentrálj- utasított a táncos párom.  Igen, már másodszorra akartam megbotlani. A zene lassulni kezdett, hamarosan vége a táncunknak. Hogy lehet valaki ennyire utálatos?
Az utolsó hang is elhalkult, s amikor az első lehetősége adódott, elengedett, s a lehető legmesszebb állt meg tőlem.


- Kedves egybegyűltek, köszöntsük új testvéreinket tapssal, majd fogyasszunk kedvünkre- majd a pincérek kezdték beszervírozni  az ételeket, közben mindenki éljenzett. Mikor a tapsvihar alábbhagyott,  Serena így szólt hozzánk:
- Kérlek Titeket, gyertek velem- intett Serena. Majd a trón mögött lévő ajtóhoz sétált, s ott várt be minket. Amikor felértünk hozzá, nyomában mi is beléptünk, és ő helyet foglalt egy finoman megmunkált régi, fa székben, amit egy kisebb trónnak is lehetne nevezni.
- Üljetek le, kérlek titeket. - s két szék felé intett. A szoba egyik falát egy sziklás hegység képe borította, a másik három világos lila volt.

- Mindenki azt hiszi, aki felnőttként lett beavatva, hogy ez valami hatalmas dolog. – kezdte Serena - Pedig ez butaság. A dolog igen egyszerű. Az erőtök akkor nyilvánul meg a leginkább, ha egységben vagytok, a néppel, és egymással.  Egy magányos tündér, elhalványul vagy emberi lesz. Vagyis ember. Nem azért, mert nincs a szívében szeretet, hanem mert nincs benne a közösség erejében. Ezek az estélyek pont erre valók. Azért járnak párosával azok, akik komoly munkát végeznek, mert kell valaki, akihez lehet fordulni. Ti vagytok- mutatott ránk- a kivételesek, a huszonegyedik pár. Ti vagytok az első földre hullottak, akik a hagyományőrzéshez tudtatok csatlakozni. Részben a család miatt- nézett Adamra, - s részben a hatalom miatt- itt elidőzött a pillantása egy darabig rajtam. A hatalom miatt? Milyen hatalmam van nekem?
- A feladatotok egymással egyszerű, Adam, neked itt van Sophie, és a barátaid , segíts Meredith nővérednek beilleszkedni. Meredith, téged arra kérlek, edz együtt Adammal, mindkettőtök számára hasznos lesz. Kérlek titeket, legyetek összhangban. Nyugodtan keressétek fel a kiképzőiteket. Érzem rajtatok a feszültséget, adjátok ki magatokból, ne hordozzátok, mint teher- ahogy Serena kimondta, megszállt a nyugalom. Milyen egyszerű lenne, egy elejtett mondat, egy csettintés, és minden meg van oldva.
- Hogy minél jobban megismerjétek egymást, szomszédos szobát kaptatok. Nem kell megköszönni,- legyintett- olyan rég vártunk erre- mosolygott. Folyamatosan változó színű szemét órákig eltudnám nézni.
- Amilyen szemszín, képesség, tudás és egyebek csak léteznek a birodalomban, azoknak mind birtokában vagyok- bólintott felém. – De most menjetek,egy hónap múlva munkába is állhattok, feltéve, ha… nah de mindegy is, gyerünk, pihenjetek egy nagyot!- csapta össze a két tenyerét, majd felállt.  Én gyorsan felpattantam, s Adam is ugyanígy tett pár másodperccel később.
- Kérlek titeket, keressétek fel Abigélt. Ő majd kiokít titeket udvari intrikák és az etikett tanából- kacsintott ránk, majd kisétált a teremből, bele a tisztásba. A tisztásba? Az előbb még hegyvidék volt itt.  Kíváncsi vagyok, hogy minden terem ilyen e?
- Jó éjszakát- léptem ki az ajtón, ott hagyva az új társamat. A beavatás nem több mint egy beszélgetés. Ez több mint megnyugtató.
- Rosieee- ugrott a nyakamba Sophie. Körülöttünk már mindenki táncolt, vagy éppen svéd asztalnál beszélgetett. Volt itt minden, mi szem szájnak ingere.
- Hol hagytad Adamot?- kérdezte értetlenül.
- Egyedül akart maradni még egy pillanatig- nyugtattam meg. – Sajnálom- öleltem meg, majd tovább sétáltam Anitáékhoz.
- De, de Rosie, mit?- nem értette, nem baj, Adam majd biztos részletesen beszámol az igazi első találkozónkról.
- Hello- köszöntem félszegen, mire a körülöttük állók mind rám mosolyogtak. Fő a változatosság, mégsem mindenki akkora tuskó, mint Adam és a fanjai.
- Merry - szólt Edward - ők itt Brooke, Ellen, Tristan  és Jess. Mutatott végig a társaságon.
 Brookenak halványrózsaszín haja volt, arany tincsekkel, és a szeme is aranyszínben ragyogott. Az egész lány,csak úgy csillogott. Gyöngyház színű kosztüm volt rajta, hozzá aranyszínű gyűrött anyagú blúz. Észvesztően nézett ki. Hozzá képest Emma, csak egyszerűen … szép. Ellenen egy  tört fehér egybe ruha volt, elegáns boleróval, és hatalmas pocakja volt. Hajában egy hajpánt volt, melyben gyémánt csillogású apró kövek voltak, melyeket kiemelt dús fekete haja.  Szeme halvány zöld volt, a tengeri növények zöldje.
 A fiúk öltöny színei harmonizáltak a lányok ruháival. Tristanon egy fekete öltöny volt, arany inggel és fekete nyakkendővel. A nyakkendő tűjén egy apró gyöngyház színű kövecske volt. Jessen Olyasmi zöld szett volt, mint amilyen Ellen szeme, hozzá fekete ing és a nyakkendőtűjén egy apró gyémánt csillogott. Mi sosem tudunk majd így megjelenni Adammal…
- Gratulálok- mosolyogtam Ellenékre- mikorra várható a kicsi?
- Még körülbelül négy hét. Serena megtiltotta, hogy dolgozzak, így muszáj volt eljönnöm, hiányzott a nyüzsgés- simított végig hasán.
- Mióta a trónörökös eltűnt, nagyon nehezen fogannak meg a nők nálunk. Nincs fiatal szervezet a piramis tetején- magyarázta Jess.- és ez kihat az egész társadalomra. - erre csak bólintani tudtam. Majd este emésztek, van mit, az egyszer biztos.
- Gondolkoztatok a nevén?
- Elli nem engedi- mesélte Jess- szerinte, a szülés időpontjában megsúgja neki valaki…- forgatta a szemét.
- Ez nem nevetséges. Én is így kaptam a nevem.
- Mesélj, Meredith, hogy érzed magad? Láttad már a szobádat?- érdeklődött Tristan. Tématerelésből kitűnő.
- Nem még sajnos nem- tényleg érdekelne, milyen. Be van rendezve? Vannak ruháim? Hogy fogok innen bejárni a suliba? Mit fogok enni?
- Anita, bocsánat, beszélhetnénk?- hívtam félre hirtelen.
- Persze- mosolygott rám. Én gyorsan suttogva elhadartam neki a kérdéseimet.
- A falon kívül, ami varázsod szerint alakítja magát, minden a szerint lesz elrendezve, ahogy szeretnéd. Majd elkísérlek, és megmutatom.

Azt est további része hasonlóan ment. Csacsogás, bemutatkozások, kedves és semmit mondó kérdések. Párszor odajött hozzám Adam, de valószínűleg csak Sophie unszolására.
- Nahát, nézd Adam, ott van- hallottam meg a hangját. – Rosie, Rosie, bocsi Brooke- nézett beszélgető partneremre- figyelj, Rosie, most megyünk elfoglalni Adam szobáját, ha akarod segítek neked is. Nah?- csillogó szemeinek nem tudtam nem-et mondani.
- Várj egy pillanatot- tettem fel a kezem- megkeresem Anitát. Úgy volt, hogy ő mutatja majd meg- magyaráztam. Sophie bólintott és tovább vonszolta testvérét a tömegen. Édes bosszú, Tőlem.
Hiába kerestem szememmel Anitát vagy Edwardot, sehol sem találtam őket. Lehet hogy végre rájöttek, megörülnek egymásért? Játszottam el a gondolattal, miközben az ajtóhoz sétáltam.

- Ennyit még egy randin sem várnék, senkire, sehol- célozgatott Adam
- Bocsi, de sehol nem találtam őket- sütöttem le a szememet.
- Nem baj, drága, biztos dolguk van- mosolygott rám Sophie- Erre gyertek- sietett izgatottan végig a folyosón. Három emeletet mentünk lefelé, majd a főlépcsőnél balra fordultunk és mentünk még egy kétszáz métert.  Dőlt régies betűkkel rá volt írva a bal oldalira az enyém, a jobb oldalira Adam neve.
Meredith Rose
Lassan elforgattam a gombot, mely kilincsként funkcionált, de nem nyílt ki.
- Tedd rá a tenyeredet, s érezd az erejét. - suttogta barátnőm. Én megpróbáltam, érezni akartam az erőt a kezemben, majd hallottam, ahogy kattan a zár.
- Ügyes!- tapsolt egyet- Adam, most te jössz!
Adamnak csak másodszorra sikerült, de azért  biztatóan rámosolyogtam. Ő lángoló tekintettel nézett rám.  Ennyit Serena tanácsairól.
- Menjetek be, csukjátok be a szemeteket és képzeljétek el, azt ahol élni szeretnétek. Utána még lehet variálni, ne aggódjatok! Csukjátok be az ajtót, s érezzétek a varázslatot a levegőben. Az ajtó melletti kis Fára nagyon ügyeljetek, ő vigyázz rátok, majd elmagyarázom- kiabálta Sophie, majd elnyelt a sötétség… .