1. fejezet

1.fejezet

Meredith

     Meredith  Rose Blake vagyok, 18 éves gimnazista és rákos.
Három hónapja diagnosztizáltak nálam méhnyakrákot, áttétekkel, rosszindulatú.  Először azt hittem, nem lesz nagy befolyással az életemre, hisz a gyógyszerek mellett ugyanúgy tudtam élni, mint eddig. S mekkorát tévedtem!  A kezdeti tabletták tényleg nem voltak nagy hatással rám, majd jött a kemo, a végeláthatatlan biopsziák sora, az infúziós állvány, s a rajta lévő zacsik tartalma.
      A második hét elején ott kellett hagynom a sulit is.
 Az orvosom jóképű és bizakodó, bár nem teljesen értem miért.
 A túlélésre van kb 15-20 százalékom, ha a műtétek jól vagy jobban sikerülnek a vártnál.. Hiszen lehet hogy lassan vége az első pár harcnak, de a háborúnak korántsem.
     A barátaim mellettem vannak, bár, nem bírják már tartani magukat, fáradnak… Ahogy én is.

- Szia Mer, bejöhetek?- hallottam meg Eliza hangját - Persze, gyere!- invitáltam mosolyogva.
- Mizujs, mi jóval tömik a  híres felsőoktatásban a fejeteket?- kérdeztem, mire ő gondterheltem lerogyott a kedvenc korházi foteljába. Ami azért kaphatta meg ezt a titulust, mert puhább volt egy vasszéknél, volt támlája, s 5 perc után sem zsibbadt el benne semmid, cserébe enyhe foszfor szagot árasztott.
-Ne is mondd, most írtam meg a félév első ZH-ját, ne ne is kérdezd-tette fel a kezeit védekezőn - szörnyen sikerült- fújta ki a levegőt. Eliza másfél évvel idősebb mint én, s  két év múlva lesz az esküvője, amin elvileg én lennék a tanú, és ők szentül meg vannak győződve, hogy megélem azt, hogy ott állhassak mögötte. Elizának barna haja s szeme van, ugyanúgy mint a vőlegényének, Davidnak, bár egy kicsit világosabb a haja.
 Ma egy rózsaszín kötött kardigánt vett fel, ezek szerint lassan itt az ősz. Imádom ezt az évszakot! Hozzá egy egyszerű kék pólót és egy trapéz farmert. A közösen vásárolt csizma volt rajta. Nekem is van egy pár belőle, csak az enyém két mérettel kisebb.
      13 éves korom óta, azaz öt éve,  szétválaszthatatlanok vagyunk, bár az megnehezíti a dolgot, hogy neki ott van David, így  nem tudunk már annyi időt együtt eltölteni, mint eddig.
    Eliza az a lány, akinek alakja miatt minden ruha jól áll, ami ébreszthetne bennem kisebbségi komplexust, de valamiért nem teszi. Édesanyámmal nagyon jól kijönnek, s ez nagyon sokat jelent anyunak, hogy van rajta kívül még valaki, aki vigyázz rám, persze Dr. Rochestert és önmagát leszámítva.

ÚÚúú dr Rochester… ha a Jane Eyre regényből ismert Edward Rochesterre gondolunk, belegyömöszöljük egy képzeletbeli turmix gépbe, elveszünk tőle kb tíz- tizenöt évet, a neve elé rakjuk a doktori betűket, s rávarázsoljuk Anakin mosolyát a Star Warsból, nos igen, megkaphatjuk a legcukibb sebészt, aki csak létezhet ezen a planétán?
Eliza a látogatási idő végéig maradt, s hozott nekem pár új filmet, majd kibeszéltük az új nővért, aki nagyon csábosan nézett a mi Cukidokinkra, de persze a szempilla rebesgetés célpontja észre sem vett mást, mint a korlapomon szereplő adatokat. Az új nővér mit sem törődve a reakcióhiánnyal, pont úgy hajolt el, amikor megnézte az  új infúziómat, hogy keze hozzáérjen Cukidoki alkarjához. Amúgy nem volt rosszbőr, egyeztünk meg miután Elizával miután kiment. Olyan 25 körüli, aranybarna, hosszúszempillákkal, megkapó tekintettel, csak hogy, Lili nővér, ( Eliza utána járt) nem sejtethette, hogy Cukidoki, Eperkével kavar, aki még gyakornok, de nagyon egymásba habarodtak, így a főnők, aki Eperke apjával kamatyolt még fiatalon, megengedte, hogy korházi kapcsolat jöjjön létre ezen az osztályon. Eperke külseje teljesen szokványos, de mégis van valami a kisugárzásában, ami miatt rajta marad az ember tekintete. Milyen meglepő, de eperszőke, kékszemű, mandula vágású a szeme, s a járásában van valami lendületes. Szóval Lili nővér, ezen a héten már negyedszerre próbálkozik, kétszer a reggeli vizitnél,  s a szokványos ellenőrzéseknél. Szegény lány kissé vak..

Mikor Eliza hazament,  kimentem a mosdóba kicsit összekapni magam. Belenéztem a tükörbe, s nem ismertem magamra. A fény, amit régen annyira szerettem a szememben, az a huncut csillogás, most alig pislákolt. Párszor áthúztam a kefét a hajamon, s megmostam az arcom, kellett nekem most ennyi. Régen, amikor untam magam, mindig sminkeltem, de ezt egy kórházban felesleges, noh meg,  egy sírás-roham után nem épp kellemes eltüntetni az árulkodó jeleket. Elhatároztam, hogy olvasok egy kicsit, Melinda már alszik, így nem szívesen kapcsolnám be a TV-t. Lassan  felemeltem a fejem, még utoljára belepillantottam a tükörbe, majd lekapcsoltam a villanyt, s óvatosan kinyitottam a fürdő ajtaját. Talpam alatt éreztem a hideg csempét, ahogy szinte égeti a meleg lábamat.
    Az érintéséről eszembe jutott, milyen érzés volt, amikor otthon a hideg padlóhoz nyomtam az arcom, s úgy zokogtam, addig míg anya haza nem ért. Akkor a csempe csak hűtötte az arcomat, épp hogy észrevettem, mint egy tavaszi fuvallat, olyan gyengécske volt akkor számomra. Pedig akkor hóviharra, lavinára lett volna szükségem. Anyu mikor megtalált nem értette, miért sírok oly annyira. Először azt hitte, a tál miatt-  majd felnyalábolt s bevonszolt az ágyamba. Másnap reggel ugyanolyan kimerültem ébredtem, de már könnyek nélkül, eltudtam neki mondani, mi történt előző nap. 
      A legrosszabb beteg az orvos, szokták mondani. Nos velem is valahogy így van. Apám orvosnak tanult, s nagyon sok régi tankönyve maradt nálunk a válás után. Ennek már 16 éve. Így elég sokat és gyorsan megtudtam a tumorokról, s a következő vizsgálaton már a szakorvosok agyára mentem.
Én élveztem. Ők kevésbe.
    Halkan becsuktam az ajtót, s telefonommal világítva elcsoszogtam az ágyamig, vagyis megpróbáltam, de az ágy és közém állt a szék. A csúnya, gonosz szék. Fém lábbakkal.  A  hideg kislábujjamat teljes erővel nekivágtam a még hűvösebb ülőalkalmatosságnak, ezzel automatikusan káromkodásra nyílt a szám.
- Meredith, minden rendben?- nézett be a hangoskodásomra az éjszakás nővér.
- Igen,au, persze,elnézést, csak bevertem a lábam- feleltem suttogva.
- Lámpával egyszerűbb lenne- libbent az olvasó lámpámhoz mosolyogva. Ő bezzeg nem ment neki a széknek. Nem ér.
-Jó éjszakát- köszönt el, majd visszaült a nővérpulthoz, én addig addig fészkelődtem az ágyikómba, amíg hangos nyikorgással nem jelezte, mikor értem el a szokásos fekvőhelyemet. Kimerített ez a nap… , ezzel a mondattal mondtam le az olvasásról, s nyomott el az álom…
   
Álmodtam.
 Álmomban a régi önmagam voltam,hajam a derekamig ért, egészséges színem volt. 
Harcoltam, akkor még képes voltam rá… mindenki ott volt, s tudtuk, együtt mindent s mindenkit le tudunk győzni …
Zöld ruha volt rajtam, szeretem  a világos, méregzöldet, ami magabiztosságot, s azt sugározza magából, vigyázz!
Álmomban szárnyaim voltak, s szabad voltam, felrepültem egészen odáig, ahol a többiek már csak aprócska pontokká zsugorodtak, s akkor, akkor elkezdtem úgy igazán  zokogni…  …